Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Bori Imre: Mai jugoszláv költők (bevezető a versfordításokhoz)
Bori Imre mai jugoszláv költők Slavko Mihalič Slavko Mihalic a horvát s egyben a jugoszláv költészet „fekete humanistája“, a szkepszis énekese, akinek ihlete forrása ott buggyan ki, ahol a világ dolgaival szembeni fenntartások is születnek. E forrás fölé első lombként az az eredendő gyanú s kétkedés borult, melynek sötét árnyéka ott vibrál Mihalic költészetének szinte minden szaván, s költészetének alapjává, s a költőben magatartássá lett. Nincsenek elragadtatott szavai: az ő költői interpretációjában az emberi létezés nem ad okot derűre, s a Candide-i szerepnek még a gondolatát is elutasítja magától. Egy kis túlzással anticandideizmusnak nevezhetnénk véleményét a világról, amelynek summája szerint a mi világunk a lehető legtökéletlenebb világ. Minek tehát a hars hangok és rikoltó színek, a tajtékzó jókedv és a természet pompája. Jelképes erejű, hogy egyik első kötetének a címe Üt a nemlétbe (1956), s hogy a kétkedés mindent átjáró erejének hatására ilyen sorokat is leír: Mindent elsöprő nap! Elfogadjam-e? Az ihlető és a mindent megkeserítő gyanú, a fenntartások Mihaliénál azonban nem azonosíthatók az athéni Timon keserű monológjával, hiszen a világgal szemben táplált elégedetlensége végső kicsengésében nem öncélúan, világgyűlöletként alakult ki benne, hanem a teljesség olthatatlan vágyából született: Nekünk megmondhattátok volna a teljes igazságot... kiáltott fel egyik versében, s ha testközelben nem is, de a költői imagináció egy messzibb metszési pontján ez a Mihalic-féle szkepszis és aktív rezignáció találkozik a remény humánumával, azzal a gondolattal, hogy az ember élete mind teljesebbé, értelmesebbé, reményt keltőbbé válik. Éppen ezért „fekete“ ez a humanizmus — és humanizmusnak minősül, mert olvasóját érzelmileg- gondolatilag aktivizálja, nem hagyja hétköznapjai kis körének megelégedettségében pihenni, hanem a létezés ernyedő és önteltségbe könnyen belefulladó jellegét megkérdőjelezve, kétségbe vonja ennek a csonka létezésnek a jogosságát. Mihalic látás-rendszerében éppen ezért az ember tragikus, s van benne a befejezetlenségből is valami, s ennek tudata az, ami a költőben lázadássá tud nőni, ez a hajtóereje annak a költői ihletnek, amely minden versben újra nekifut a harcnak, mert a kis eredmények nem elégíthetik ki, s minden ritmusában ott a sürgető tovább-nak, még-nek a parancsa. Tehát a reménytelenségnek is van remény-elve, ha egyelőre az a létezés egyetemes kategóriáinak koordinátáiban lapul is meg, abban a konok és állandó valóságban, amit a természeti lét jelenthet, abban a teljességben, amelyben a halál is az élet szolgája. „A modern kor embere, akinek alkalma volt megismerni az élet minden relativizmusának mágnese erejét..." — olvashatjuk egy Mihalicról szóló kritikában költői világának jellegzését, s valóban: ez a relativizmus az, ami költőiségében munkál, s ami oly nagyon jellemzi, elsősorban önmagába maróan érezteti hatását a költőnél. Az önmagával szembeni kegyetlen őszinte-
