Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Monoszlóy Dezső: Isten veled, Áron, köszöntelek, Ábel (Tamási Áron halálára)
r Isten veled Aron köszöntelek Abel Amikor megismertem, Abel már bejárta a rengeteget, Amerikát és az országot. Legszebb novelláit is megírta, többek között a „Tisztességes feltámadást" és legkedvesebb regényét a „Jégtörő Mátyás-t is. „Virrasztás" c. kötetében már ö búcsúztatott nagy magyar mesemondókat. Az „Egy botfülű székely naplójába" bejegyezte Kodály Székelyfonójának kottáit. Szabó Dezsővel szemben védelmezte a Szűzmáriás királyfit, Nagy Lajossal együtt főhercegekkel és más hatalmasokkal feleselt, s a kákastollasok már kizsuppolták Bajcsi Zsilinszky Endre választókörzetéből. írói munkásságának zenitjén állt, s én közel negyedszázaddal ezelőtt, mint egészen fiatal költő, mégsem éreztem azt a meghatott tiszteletet, amelyet most érzek iránta. Akkori világirodalmi ambícióim gőzében túl regionálisnak, túl helyhez kötöttnek éreztem Tamási Áron irodalmát. Minden magyar művet azon az aggodalmamon keresztül rostáltam, hogy hogyan sikerül a magyar irodalomnak úgy megragadnia az egész világot, ahogy Goethe a törpe Weimarban megragadta; hogyan tud a magyar író nemcsak a maga nemzetének nevében, de az egész emberiség nevében gondolkozni. Aztán az is aggasztott, mielőtt megismerkedtem vele, hogy nyelvében vajon mennyit góbéskodik az író és mennyit a székely? De már első találkozásunknál meggyőződtem róla, hogy Áron valóban Abel, s ez a felismerés mélyen elgondolkoztatott. Pedig akkor már Németh László nagy művét, A minőség forradalmát is olvastam, s azt is, amit a székelyekről írt: „a székely elmaradt nép. Ügy ül völgyi országán, mint egy fészken; tépedt tolla alatt tojásokat rejteget, melyek tarkák, mint az írott húsvéti tajás. Azt, aki többre becsüli az ilyen furcsa írott tojást a vásárcsarnokban kaphatónál: provincialistának nevezik. Azonban a provincializmusnak is sok faja van az „Ángyom térde" irodalomtól Tamási Áronig és Kodály Zoltánig. A legalja csak adoma; föllebb már érzelmes honvágyat ébreszt egy elveszett paradicsom után; aztán belátja az ember, hogy a paradicsomnak is csak sóhaj a szele és veríték a harmata, de mégis megdöbbent, hogy elvesztettük." Mondom, ezt is olvastam, s ezenkívül feleségem is székely volt, akivel súlyos nyelvhelyességi harcokat folytattunk, hogy tá- nyér-it-e, vagy tányér-at. Végül is Tamási Áront hívtuk döntőbírónak, aki úgy vélekedett, hogy szivar-at a helyes, mert hiszen ezt ő is így írta, a tányérát dolgában azonban nekem van igazam, így azután, úgy gondoltam, félig egymás pártjára álltunk. Félig azóta is mindig az ő pártján álltam, s ebben az sem zavart, hogy a felszabadulás után a már előbb meghódított csúcsainak magasságáig nem értek fel művei. Kissé előnyben is voltam vele szemben, mert én ezentúl már egyre Ábel magasságából néztem Áron felé, annál is inkább, mert tudtam, hogy az ő szándékai mindig is ebben a magasságban jártak. Hadd mondjak el egy másik élményit is személyes kapcsolataink történetéből, hisz ez is az élő Tamási Áron szobrát faragja. Idősebb lányomat 1945-ben Tamási Áron tartotta keresztvíz alá. A járatlan pap megkérdezte a keresztapától, hogy mi a foglalkozása. Áron töredelmesen bevallotta, hogy író. Az akkurátus egyházi személy azonban nem érte be ennyivel: — Mi a tisztességes foglalkozása? — kérdezte szigorúan. — Egyebet nem említhetek — felelte Áron —, de mindig azon buzgólkodtam, hogy ez tisztességes foglalkozás legyen. Számtalan személyes emlék és emberi találkozás fényében tanúsíthatom, hogy mindig ezen buzgólkodott. S most e személyes emlékekkel és találkozásokkal szeretném elrettenteni a halál angyalait, de bármennyire is fur- fangoskodom, hogy életbe indító keresztelő Monoszlóy Dezső
