Irodalmi Szemle, 1966

1966/7 - Egri Viktor: Morva szombatosok

annyit tud, mennyi a munkájához, hitéhez és családjához tartozik. Nem látja, hogy körülötte apránként darabokra töredezik, rommá válik a világ, hogy a tudás, az értelem, a szépség, a haladás kincseit máglyákra hányták, s ha nem akad erő, mely megállást parancsolna, elveszünk mind a barbárságban.

Valamennyi újabb kérdésemre elnéző mosollyal válaszol.

— Aki nem gondol a lélek békéjére, azé sohasem lehet Isten országa.

Nem felelet ez, hanem menekülés a valóság elől, ami már nem is misztikum, de ködös értelmetlenség. Olyan, mint a tibeti szerzetesek imamalma: umne padme um, umne padme um. Csak más itt a szó, más a színe, a hangsúlya, ám tartalmában mintha hajszálnyira ugyanaz volna.

Talán mást kell kérdeznem, foghatóbbat, konkrétabbat, hogy áthatolhassak jámborsága páncélján, de újabb kérdésem is a hitét érinti:

— Micsoda ünnepeket szentelnek a szombaton kívül?

— Ünnep minden nap, amit Isten ajándékoz nekünk.

— Hát a karácsonyt, a pünkösdöt nem ünnepük?

— Nekünk se karácsonyunk, se pünkösdünk. Nincs erre parancs a Bibliában.

— Húsvétjuk sincs? Hiszen az a feltámadás ünnepe!

— Miért volna húsvétunk? Az ember naponta bűnt bűnre halmoz, estére bűnösként tér nyugovóra, de reggel új emberként ébred. Meghalunk mindennap és feltámadunk!

Odaérünk az otthonához. Takaros, tiszta faház a domboldalon. Az udvaron pöttömnyi gyermek.

— A kislányom — mondja a férfi, és beinvitál a házba. Érzem, a kevés falatját szívesen megosztaná velem. A vonatot emlegetem, hogy elkerüljem a marasztalást.

Aztán búcsúzóul kezet rázunk. Finom és gyengéd tapintású a tenyere, mintha nem is munkásé volna. A pillantását még egy darabig rajtam felejti. Olyan a szeme, mint a konyha küszöbe előtt játszadozó kislányé: tengerkék és csillogó. Belém markol a sajnálat. Szeretném felrázni, hogy lássa: ráncok is vannak, fájdalom és bánat! A határon háború ólálkodik, gyász és halál!

De a szeme befelé néz, és szent együgyű- séggel sugallja:

— Meghalunk minden nap és feltámadunk!

(1937)

Ädám István: Tridima virágok