Irodalmi Szemle, 1966
1966/7 - Bárczi István: Versek
kirakatok kísérletek Parasztudvar szekér-jelvényei, csődjének éppen ez a lényegi emlékrajza, s visszatérő panasznak a kert hasán felhizlalt szalmakazlak hirdetik, hogy leikéből az az ábra nem ítéltetett örök pusztulásra. Nem is a jómód, de a kirakatja, csak azt sajnálja, hogyha megsiratja. TV-t se néz, de szörnyen büszke rája: mindenki látja: imhol az antennája! S elmondja, hogy ki néz, benne kit lásson — csomósodik öklömben bántódásom; de arcom izmain mosoly-virágok: férgeimmel saját húsomba rágok, széthullok, s mint réz anódon-katódon: két végemen méregként kirakódom. Harapnék, rúgnék — féltüdőm nem bírja, álarcomon mosolyom álarc-pírja, körülvesztek, dühömből gyáva csend lesz: szelíd vagyok, mert undorítón rendes. Szemem mérgezett kékje szürke folt: mit bánom én, mi van, mi lesz, mi volt, ringattok, tente — kinek a bárgyú fattya arcom lélek nélküli kirakatja? S alszom már, mert kell lenni némi rendnek — megbolydult fogaim verekednek. különválva Mozdulnak tagjaim. Csikorgó lassúsággal, s szinte különválva idegek, izmok, csontok. Ujjaim részegen egy szétmorzsolt virággal bajlódnak, én meg nézem, s érzem, hogy szertebomlok. Látom körben a fákat, zöld pajzsok: levelek védelmezik, és őszre megtelítődnek vérrel. S bennem, mint rajzó méhek: a felgyűlt ingerek szökni készülődnek, nincs számukra elég hely. Külsőleg minden rendben, valami verset mondok, döbbeneteimnek ilyen a szimptómája. Egykedvű menetben tudósok meg bolondok hullnak ki belőlem, s lerakódnak a tájra. Elnyúlok az időben. Roppant sejtjeimben őskori karcok: tenger, csigalenyomatok. Széthullok, összeállók, és ismét, és ez minden. :S nem tudom meg soha már, hogy ki vagyok. Fejem felett vascsillag, valaki onnan néz le millió fényévnyi távolságokból tőlem. Érzem csupán, mert az ész kevés, hogy értse: ott is én vagyok, csak máskor, más időben. Kísérletek. Egy nyúl szalad. HAT LÁBON FUT. Kísérletek. Tudósok agyában fakadt megváltások és végzetek. Kísérletek. Újsághírek. ARANY, ARANYMEZÜK A HOLDON Jóságos ég! Minek, minek? Folyóirat. Éppen kibontom, s ÁTÜLTETETT EMLÉKEZET! Egy vadpatkány idomítottként ugrált, táncolt — emlékezett. Kísérletek. És egyre mondom; karavánok: megvadult kések, átültetett emlékezetek, s arany, aranymezők a Holdon. Bárczi István
