Irodalmi Szemle, 1966

1966/7

olasz szobrász, korunk plasztikai művészetének egyik legkimagaslóbb egyénisége, az idén elnyerte a Lenin- díjat. Ez a kitüntetés 58-éves korában érte a Róma melletti Campo del Fico magányában alkotó művészt, aki eddigi életművével bebizonyította, hogy a modern szobrászatnak nemcsak az új formavilág megalkotása a célja, hanem tartalmilag is újjá akar alakulni és eszközeivel a humanitást szolgálni.

Világnézete alakulására döntő hatással voltak a harmincas évek, amelyekben a fasizmus életre keltette benne az ellenállás csíráit, s képzeletvilága megtelt az emberi szabadság eszményképeivel. Ekkor kapcsolódott be Salvadoré Quasimodo későbbi Nobel-díjas költő szellemkörébe, amelyen át rövidesen eljutott legegyénibb alkotóterületéhez, a szobrászathoz.

Törekvéseivel, amelyekkel az ember és a világ kapcsolatainak új értelmezését kereste, nem állt egyedül. A modern figuratív szobrászat célját és fejlődésének irányát már elődje, Marino Marini kijelölte, s ebben az irányban indultak el Manzú kortársai, Fazzini, Greco és Masche- rini is, hogy a kifejezés intenzitását a valóságélmény mélységeiből merítsék. Nem volt véletlenszerű, hogy ezek a második világháború küszöbén a művészetben Európa-szerte észlelhető neorealista tendenciák éppen Olaszországban eresztették legmélyebbre gyökereiket, ott, ahol a humanista gondolkodás a modern törekvések élő hagyományát képezi, s ahol minden igazi művészi alkotás szükségszerűen az antik és a reneszánsz kultúra eredményeire kapcsol. Ám az út, amelyen Giacomo Manzü eljutott odáig, hogy Donatello szellemét a magáévá tehesse és annak erejével formailag és tartalmilag egyaránt újat és mait alkosson, nem volt se rövid, se könnyű.

Pályáját bergamoi asztalosmesterek, fafaragók, aranyozok és stukan

tá|ök it^ihelyeiben kezdte, majd a milánófakadémián tanult. Ám Párizsban Maillol és Despiau hatása alá került, s ez a hatás megóvta attól, hogy tanára, Medardo Rosso illuzio- nizmusát kövesse, s így egyhamar kiléphetett kora hivatalos olasz stílusáramlatából. Első jelentősebb és már fölöttébb egyéni plasztikai munkája a milánói Katolikus Egyetem szobordísze volt; ezzel egy időre áttért az egyházi témák ábrázolására, s azokhoz új formaakarattal, új tartalmi értelmezéssel máig is gyakran visszatér. így születtek meg 1939 és 1942 között „Keresztrefeszí- t é s“ és „K e r e s z 11 e v é t e 1“ című, az olasz szobrászat történetében korszakot jelentő domborművei, amelyekkel a háború áltat kiváltott emberi szenvedést monumentális erővel jelképezte. (Krisztus keresztrefeszí- tésének műveletét egy olasz fasiszta tábornok vezényli.) E domborművek művészi gondolata később, a háború után, egy sokrétű, hatalmas plasztikai ciklusban ért meg, amelyet Manzú „Egy téma v a r i á c i ó i‘‘-nak nevez, s amelynek humanista koncepciója az 1957-ben Valenzában emelt partizán-emlékmű megkapó drámaiságában csúcsosodik ki. Onnan a szobrász ismét visszatért a „V a- r i á c i ó k“ epikus plasztikai nyelvéhez, s annak az eszközeivel alkotta meg a salzburgi dóm kapujának szob- rászi ékítményét, majd minden erejét összpontosítva, 1964-ben a római Szent Péter-bazilika „Halál kapu j á“-val oly művet hozott létre, amely nemcsak művészi rangjával és