Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - FIGYELŐ - Deme László: írói hangvétel és hangváltás
Deme László Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz, Východoslov. Vydavateľstvo 1964. figyelő Megvallom: tisztelem a szépírókat, de nem mindig irigylem őket. Például akkor sem, amikor első bekezdésüket kell megírniuk. Az első mondat mindig a legnagyobb gond. Mert azt nem lehet csak úgy „megírni“; azt „el kell kapni“, annak „jönnie“ kell. A befejezés, a poén már sokkal könnyebb: logikusan következik, olykor magától ugrik elő a megfelelően végigvezetett szálak lezárásaként. Az a jó műben előre adott, az előzmények által meghatározott tényező. Nem így az első mondat. Azt nem határozza meg semmi; sőt: az határoz meg mindent. A kezdés nem mindig expozíció, de mindig és szükségszerűen intonáció: a történetnek csaphat mindjárt a közepébe, sőt előrevetítheti a végét is; de a hangnemnek mindenképpen ez a megütője, a hangvételnek ez a „punctum saliens“-e. Hogy miről beszél az író, azt — ha akarja — lapokon keresztül titkolhatja; de azt, hogy hogyan beszél róla, szükségképp el kell árulnia már első mondatában. Mert ha nem, akkor önmagát árulja el; vagy azonnal, vagy később, de óhatatlanul. Nos: „Ez volt az utolsó ősz, és Hernádi Tivadar szerint nem sokban különbözött a többiektől. Voltaképpen még nem is volt ősz, szeptember elején jártunk, a csendes, külvárosi utcákon kioldott fejkendőjű asszonyok ültek a járda szélén, és bicskaheggyel gyom- lálgatták a gazt a kövek közül. Nem is tudom, miért számítottuk a dolgokat éppen ettől az ősztől, hiszen ez már a negyedik volt azóta, amióta Közép-Európa térképén össze- kuszálódtak a határok, és mi az ifjúkor köz- beiktatása nélkül léptünk át gyermekkorunkból a nem éppen örömteli fiatalságunkba.“ — Rácz Olivér ebben a részben elárulja a továbbiakhoz való „hozzáállását“: egy bizonyos szubjektivitást, kedélyességet, sajátos hangulatkeresést egyfelől; s a folyó történelmi eseményeknek némi hetykeséggel való helytelenítését másfelől. Maga a megütött alaphang eléggé összetett. Amint sokarcú a kor is, amelyikben mozgunk; meg az életkor is, amelyikben a főhős a történés kezdetekor van. S lévén a regény testes és időben előre mozgó műfaj: az elbeszélés során változhat a kor, váltakozhatnak a színterek, s bennük alakulhat, változhat a hős is. Bennük, mert a szubjektív fejlődés és az objektív lét kölcsönhatásában mégiscsak az utóbbi a független változó. S a hirtelen történelmi fordulat akár törés is lehet a kor menetében; a hirtelen és gyökeres környezetváltás pedig törés az egyén életében. De ami a töréseket illeti, ott meg épp az egyéni alkat az állandóbb: a helyszín és környezet cseréje kiválthat vagy felerősíthet újabb és újabb jellemvonásokat; de csak olyanokat, amelyek az egyénben csírájukban adva voltak. Háború, katonaság, front, megszállás, menekülés, akármi: sok mindent kiválthat az emberből; de valóban csak „kiválthatja“ azt, ami látensen benne volt. Merőben újat, alkatától idegent talán még évtizedek sem véshetnek belé. S ha a regény valóban az életet tükrözi, vajon maradhat-e töretlen a valóságban beállott törés közepette? Maradhat; de persze csak abban az értelemben, ahogyan az egyén: hogy egyes motívumai az új környezetben felerősödnek, mások háttérbe szorulnak. Am rejtve meg kel/l lennie benne már korábban is az újnak, s lappangva tovább kell élnie benne a réginek is. A „Megtudtam, hogy élsz“ szerkesztési és stilisztikai jegyeit vizsgálván, sok részletét tekintve igen találó bírálatában Turczel Lajos határozott törést érez Rácz Olivér regényének 1—65. lapja, meg a folytatás között. Szerinte a regény „két heterogén részből áll: egy tudatos stílusutánérzést remekül megvalósító, finoman szatirikus és szimbolikus jelentésű kisregényből, és egy — a kalandregény lehetőségeivel is élő — realista igényű eseményes regényből“ (írás és szolgálat 112). Ez utóbbi részt azután tematikai alapon tovább bontja még: „egy frontregényre, egy munkatábori regényre s egy ún. építőregényre“ (uo.). Ha már a szerkezeti taglalásnál tartunk, jegyezzünk meg azonban még valamit. A regény az I. és II. részben — az alakkettősséget most nem véve sem szimbolikusnak, sem valóságosnak — egyhősű és egyszálú: az író f— hol a maga, hol Hernádi Tivadar alakjában írói hangvétel és hangváltás
