Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - ANKÉT - Válaszok az Irodalmi Szemle kérdéseire - Szalatnai Rezső

nemzeti kisebbség tagja? Emberhez méltó életet, nyelvi szabadságot, biztonságérzetet saját hagyományai és ízlésformái között. Ez nem különös magyar kívánság, ez kölcsönös és természetes törvény. Ha valamely rendszernek, akkor éppen a szocializmusnak kell ezt biztosítania. Saját népe előtt bukik meg az a rendszer, amely nem egyértelműen oszt életet és jogot, s a nemzeti kisebbségek beolvasztására, tehát meghódítására vetemedik. Van erre elég történeti példa. Mi éppen a magyar múltbeli nemzetiségi hódítást utasítottuk el, megbélyegeztük, a régi Magyarország sírásóját láttuk ebben. Nekünk kategorikus imperativuszunk a nyelvi szabadság, tehát a nemzeti szabadság. A magyar kisebbség, s nemcsak Csehszlovákiában, közel félszázad óta ezt az emberséget, ezt a becsületes, két oldalra egyformán érvényes magatartást sugároztatja, sokszor keserves csalódások között, prédaként kivetve a szenvedélyek hullámverésének. Minden valamirevaló csehszlovákiai magyar író vagy művész, ha nem is egységesen, ha nem is mindig, de lényegében félreérthetetlenül ezt az emberséget vallotta meg írásműveiben, alkotásaiban.

Külön nemzetiségi irodalom, vagy pláne kultúra, a fogalom művelődéstörténeti, vagy művelődésfilozófiai értelmében, nincsen. Használhatjuk ezt a kifejezést: csehszlovákiai magyar irodalom, ez azonban ugyanannak a magyar törzsnek egy ága. Őszintétlenség s politikai szervilizmus állíthatja ennek ellenkezőjét, s az olyan állítás, hogy ez az irodalom, magyar nyelvű része a csehszlováknak, legalább olyan kínos, amilyen nevetséges és hamis. Azok, akik magyarul írnak irodalmi műveket Csehszlovákiában, s az irodalom, amelyet magyarul jelentetnek meg Csehszlovákiában, természetes szerepet kap és vállal két oldalra, az egyetemes magyar irodalom felé, valamint a szlovák és a cseh irodalom irányában is. Ez a szerep: tapasztalatszerző és tapasztalatátadó szerep. A kisebbségi irodalom és tudat a magyar nemzet számára megbecsülnivaló, mert tájékozottabb, tapasztaltabb, edzettebb nemzetrészt és szellemi tudatot jelent, mint a saját országhatárokon belül összegyűlő észlelet és ismeret. A csehszlovákiai magyar szellemiségnek a két világháború között közvetítő szerepe volt Budapest és Pozsony vagy Prága között. Felhívta a figyelmet a cseh és szlovák irodalomra — és művészetre —, fordításokkal magyarázta e két irodalom magyar megismerésének szükségét és elkerülhetetlenségét. Igen, mi arra törekedtünk, hogy ezzel átértékeljük a magyar társadalomban az irreális cseh és szlovák közfogalmat. Ami jó és tartósan hasznos e tekintetben évek óta a mai Magyarországon megvalósult, ebből a vetésből sarjadt. Ez már értékelnivaló mind a cseh szellemiség, mind a szlovák kultúra részéről, ha ugyan számot tartanak ilyesmire pár újsághírnyi soron felül is. Magunk felé elmondhatjuk, hogy harminc évvel ezelőtt nem éppen pohárkoccintó fogadások közepette zajlott le a cseh és szlovák irodalom bemutatása magyarul. Kemény harcot kellett megvívnunk, mindnyájunknak, személy szerint, külön-külön és együttvéve. Saját társadalmunkkal, saját értelmiségünkkel kellett szembeszállnunk. Még emlékezhetnek rá, mit jelentett a szlovákiai magyar társadalmi életben, a sajtóban s bárhol, ha valakire rászórták, hogy „becsehelt". Közép-Európában az irodalomért általában társadalmi magatartást kell vállalni, sót társadalmi harcot, ahogy ezt a Sarló példája mutatja. A forró gesztenye kikaparását mindenesetre mi végeztük el, utódaink most terített asztalnál folytathatják a munkát.

Megpróbáltuk azt is, hogy mi magunk tárjuk szélesebbre a szlovák és cseh értelmiségnek, az irodalmi világnak a kaput a magyar irodalom megismerésére. Gondoltunk a nemes lelkű Štefan Krčméryre, aki szlovák íróként állt elő úttörőként magyarra fordított szlovák poémákkal. Láttuk a helyzetet, segíteni akartunk magunk is. Talán értünk is el némi eredményt. Erről azonban a csehszlovák félnek kellene nyilatkoznia.

Az is érdekes tudnivaló volna, volt-e olyan cseh vagy szlovák írástudó gárda, amely saját nacionalizmusával szembeszállóit a magyar közfogalom reális és tárgyilagos átértékeléséért, mint ahogyan szembeszálltunk egy korszakon át mi a csehszlovákért?

2. Ez a kérdés nyilván úgy értendő, hogy a hazai többségi nemzet irodalompolitikáján kívül taposhat-e magának saját ösvényt a nemzetiségi irodalom a szocialista nemzetek irodalmaihoz. Meglepő kérdés, s érthetetlen is. A szocialista irodalmakhoz nem kell a szocialista belföldön külön úton felzárkózni, széles út és nyitott kapu vezet oda. A szocialista országokban egységes irodalompolitika van, ez érvényes a nemzetiségek számára is. A szocialista irodalmak progresszív áramlataihoz minden nehézség nélkül eljuthat bárki író. De mit is ért a szerkesztőség a „szocialista irodalmak progresszív áramlatain“? Van nem progresszív áramlat is? S melyik az? Melyik