Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Bogdánfi Sándor: Nyári nap

Vigyorognak.

— Jópofák vagytok, az a szerencsétek — mondja a hosszú, azzal ránt egyet kis termetű cimboráján.

— Báj, báj. Nyugodjatok békében.

— Béke poraitokra — teszi hozzá a kisebbik.

Lassan távoznak. A fenekük csupa fal.

A kicsi visszafordul, és rámkacsint.

Kiöltöm a nyelvem, amennyire csak bírom.

A villamosban nagy a hőség. Két kövér néni között préselődünk, közben egy ökörszemű férfi folyton néz bennünket, mintha még sohasem látott volna lányokat a villamoson. Idős már, legalább huszonöt éves. Mit akar ez a sertés tőlünk?

— Tessék fogódzkodni! Indul a Pacific-express! — hallom a kocsi másik végéből.

Persze nem a kalauz kiáltott, hanem a hosszú huligán. Vékony nyaka magasan

kinyúlik a tömegből, bozontos haja majdhogynem a mennyezetig ér.

Elfordul a tekintetem elől, mintha a világon se volnék.

Na, gondolom magamban, ezekkel még lesz bajunk ma. Tudom, a kicsi is ott van valahol, lent a mélyben, a lábak és a szatyrok között.

A fürdőben alig lézengnek néhányan. Megfürdünk, aztán helyet keresünk.

— Kissé hibás az1 alakod, babuci, mintha a Picasso rajzolta volna — halljuk újra az ismert hangot, miközben hasonfekve napozunk a medence szélén.

Meg se moccanok. Kati oldalba bök a könyökével, de ő is hallgat.

— Nekem azért így is tetszel, babuci. Elferdült ízlésem van, hiába — folytatja most már közelebbről.

Letelepednek mellénk.

Halljuk a mocorgásukat, amint elhelyezkednek a betonon, de nem veszünk tudomást róluk.

Tominak se híre, sel hamva. Szép kis unokabátyánk van, mondhatom.

Itt vagyunk idegenben, védtelenül. Apu, hol vagy te ilyenkor?

Megvernek bennünket, biztosan.

— Babuci — hallom a hangját egészen közelről. A fejemet még jobban belefúrom a két karom közé, s úgy fekszem mozdulatlanul, mintha aludnék.

— Babuci, te kissé vad vagy, te meg akarsz engem karmolni, te a Sing-Singbe akarsz engem juttatni, egyenesen a villamosszékbe. Hát szép ez tőled, te puma?

Érzem, hogy sírni fogok.

Nemsokára tizenhat éves leszek, de ilyet még nem mondott nekem senki. Még hogy én puma vagyok! Tavaly tanultuk hogy a puma az egy alattomos ragadozó, tehát vadállat. Hosszú és éles karmai vannak, színezete szürkésbarna, kisebb állatokkal táplálkozik. Jelesem van természetrajzból. De mit ér az egész tanulás, ha az embert nem hagyják nyugodtan napozni?

— Babuci — suttogja a fülembe —, én Oxfordban végeztem az elemit, most a Lágymányoson elvégzem az építészetet, s akkor eljövök hozzád, Jugoszláviába. Építek neked egy villát.

— Meg egy kanalat — kuncog közbe a kisebbik.

— Pofa be! — hallom a hosszú hangját. — Igenis, villát. Tizennégy emeleteset. Tizenhárom emelet teljesen üres lesz, s mi lakunk majd a tizennegyediken. Két kislányunk lesz. Szép sárga masnit kötsz a hajukba, felmegyünk a tetőre, beülünk a helikopterbe, s elmegyünk sétálni a Tejútra. Veszek neked csokit a tejúti önkiszolgálóban. Jó?

Fütyülök a csokidra, te retkes, gondolom magamban, de meg se mukkanok.

— Ha megcsalsz, megverlek, kékre verlek, még a hajad is megkékül. Aztán feldarabollak, és fasírozottat csinálok belőled salátával. Jó?

Tehetetlen düh fojtogat. Könnyek öntik el a szememet, és folynak szét a karomon. A nap égeti a hátamat, de nem merek megfordulni. Képzelem, milyen vörös az orrom most.

— Futballista1 leszek, ha akarod, babuci. Annyi gólt rúgok, amennyit te mondasz. Ha azt mondod, rúgjak ötöt, ötöt rúgok, ha hatot, hatot. Ha akarod, lerúgom az ellenfelet, s hazahozok neked egy-két sípcsontot, szépen megpuszillak, és megsimogatom a cicidet. Jó, pumácska?