Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Zs. Nagy László: Zátony
S amitől a legjobban félt: titokban már mosolyognak is rajta az emberek; meg-megborzongva, sajnálkozva, de mosolyognak. Néha eltűnődik: ilyen körülmények között gondolhat-e még önmaga maradéktalan megvalósítására? Avagy mégsem ez lenne a kiteljesedés útja? Tegnapelőtt megpofozta a nemzeti bizottság elnökét: rajta ne mosolyogjon senki, s főképp: egy ilyen erkölcsi nulla ne, aki képes volt öt gyerekkel elhagyni a feleségét...! Átvágnak a harmatos réten, Magda könnyű ruháját lobogtatja az augusztusi szellő, a tanító fűszálakat rágcsál, szórakozottan nézi a leány hullámzó mellét s a szőke pihéket gyönyörű lábszárán: a patak partján leülnek, Péter kabátját a leány szoknyája alá teríti, hanyatt fekszik, s rebbenéstelen szemmel nézi az ezüstjegenye villogó leveleit. A pataknak alig van medre, fürge vize itt csobog közvetlenül a lábuknál, egy-egy fényes hal időnként elektromos szikraként pattan a magasba. — Boldog vagy, kislány? S megszólal a leány: halk hangja a magasból jön, a jegenye tündöklő levelei közül: — Amíg veled vagyok, amíg a hajad simogathatam. De aztán...? Elgondolom: hány, nálam értékesebb leány közül választhatnál asszonyt magadnak... Azt mondod, neked én vagyok a legértékesebb. Nem tudom elhinni, Péter. így, fej nélkül is? Oh, Istenem! Én teljes értékű társad akarok lenni, s nemcsak a szerelemben, hanem a munkában és mindenféle küzdelemben, jóban rosszban ... Kinek a szeméből merítesz erőt majd a kétségbeesés óráiban? Nem, így ne kezdjük el a házasságot, Péter! Könyörgöm, emelj magadhoz, tégy egyenrangú társaddá: gondolkozz, milyen lehetne az arcom, a hajam a szemem. A szám, amit elfelejtettél megcsókolni. Gondolkozz, törd a fejed, és ha nem jut eszedbe, akkor... — Akkor? — Még mindig van egy lehetőség. Én most elmegyek virágot szedni, de ezt itt hagyom: utolsó eszköz ez, amellyel még igazi társaddá avathatsz engem. Gondolkozz, drágám ... ! Felkel, megigazítja a kissé gyűrött szoknyáját, s tétova léptekkel indul egy távolabbi, virággal körülvett galagonyabokor felé. Péter végre szemügyre veheti azt a bizonyos dolgot: zöld tok, amilyenben az örökíró golyóstollakat árulják. Toll helyett most egy tündöklő élű borotvát rejt. Gondolkozás nélkül a torkára szorítja. A partról egy valószínűtlenül szőke, fehér szempillájú szeplős leány nézte, ahogy a súlyos férfitest belezuhan a Patak ezüstös vizébe.
