Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Zs. Nagy László: Zátony
Csak a kocsmáig futott, tehát körülbelül kétszáz métert; az emberek nyitott szájjal bámultak utána, sőt volt, aki a nyomába eredt; a kocsma előtt megtorpant, lihegve nekitámaszkodott, megtörölte a homlokát. Miért is futott ilyen rémülten? Az emberek ugyanezt kérdezgetik tőle. Piros arccal áll az embergyűrű közepén, keresi a választ, de nem jut eszébe semmi, azt érzi csupán, hogy a tekintélye forog kockán. Mit bámulnak, formed rájuk hirtelen, nem látják, hogy tréningezik, s félrenyomja a fintorgó parasztokat, benyit a kocsmába. Vodkát kér meg sört, és letelepszik az egyik sarokasztalhoz. Nyilván meghibbantam, töpreng, halántékát nyomkodva. Egészségedre kolléga, koccint saját söröspoharával, láttad a déli verőfényben vágtató tanítót? Körülnéz, észrevette-e valaki ezt az őrült koccintást; senki sem ügyel rá. „Ne hagyj el, édesanyám!“ — suttogja az üres pálinkáspohárba, émelyeg a gyomra, utoljára az érettségi banketten ivott szeszes italt. Tehát pontosan öt évvel ezelőtt. Mitől rémült meg ilyen szörnyen világos nappal? Azzal tisztában van, hogy nem gyáva ember, eddig legalábbis kétség sem férhetett hozzá, barátai gyakran vakmerőséggel vádolták. Miért futott hát ide ilyen eszeveszett módon...? Honnan is rohant tulajdonképpen? Borzalmas dolog az, amikor megáll az ember esze. Milyen illat ez itt a tenyerén? Valamilyen virágnak az illata; mi köze az ő tenyerének a virágokhoz? Kölnit nem használ, hol szedte fel ezt a bóditó szagot? Végül is az ismeretlen virág illata nyomra vezeti Pétert; addig-addig szagolgatja tenyerét, míg eljut a felismerésig ... Milyen forró volt a teste! Milyen bársonyos a bőre! Ki a felelős a történtekért? Az embert nem kötelezhetik arra, hogy minden arcról tudomást vegyen, rengeteg a fölösleges arcú ember. Én sem igénylem, hogy aggtekervényeitek- ben helyet biztosítsatok az arcomnak. Pedig én tudatosan formáltam meg arcom vonásait, az akarat és a szellem közös művei ezek, korunkhoz egyedül illő koncepció szerint elrendezve. Nyugodj meg, szív! Ezek itt nem vonhatnak felelősségre...! Harangzúgás: temetitek Magda meg nem született arcát, nem tudjátok, hogy az a leány most kezd élni igazán. Bennem él, mert én megismertem bőre selymét, hallottam szíve ijedt dobogását, a karjaim között született meg: értem és nekem. Nem tartozom felelősséggel semmiféle bíróságnak! Ö általa is önmagamat valósítom meg. „Hogy ez rettenetes, jól tudom, de így igaz ...“ Minden vasárnap délelőtt kisétálnak a Patak partjára. Kéz a kézben: Péter, a daliás tanító, és Magda, a fej nélküli takarítóleány. Míg áthaladnak a faluit, az emberek eltakarodnak az utcáról, az ablakok függönye mögül lesik őket szörnyülködve. Jöhetnének délután is, Pétert a kutya sem hívja már a futballcsapatba, de ő még várja reménykedve: hátha üzennek érte. Eleinte kérték, szinte könyörögtek neki, hagyjon fel Magdával, nem hozzá való, kölönc lesz a nyakán, ha feleségül veszi, pedig ilyen sokoldalú tehetséggel megáldott tanító még nem is volt a faluban. Érveiket elengedte a füle mellett. Lassanként minden barátja szakított vele, ő azonban állhatatos maradt. A színjátszó kör is szétesett miatta, a szövetkezet irodájából, a községházáról kinézik őt, s amióta a jegygyűrűket megvette, két-három gyerek lézeng mindennap az iskolában.
