Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Farkas Jenő: Két vers
Farkas Jenő megszokás Most már lassan megszokom a csendet. Kezdem megszokni magamat. Ablakom alatt a jácintok tövében s az ibolyák parányi lábai alatt a harmatcseppből csodálkozva néz vissza szemembe a szeme. Tükörben így még nem láttam az arcom. Minden tükör csaló és kicsit kontár. Este a csillagoknál hiába keresem bennük a képem. De jácintok és ibolyák tövében, ahol eső- és harmatcsepp ragyog, a cseppekben ott vagyok. Lassan megszokom így magamat, parányinak, igaznak, egyszerűnek, soknak. Virágok száz színére bontva, tavaszi nászra várva, leborulva a fűszálak tövéig, lesem, hogy a harmatból visszanéző szememet egy fészkéből kiröppent madárka felcsippentse, s csipogva szálljon el vele, s boldogan vigye a nap felé, a hold felé s a csillagok közé. A világ elől el akartalak rejteni. Öva betakartalak virágszirommal, ébredő madár nyíló szemével lestem, merre jár tekinteted, s hogy mért lesz néma szád néha becéző, s bizony néha vád. De, jó a féltés ingerlő bora és szép a bánat fojtó mámora. Vigyázz rám, gyenge üveggyöngy vagyok, porrá törhetsz, ha te is akarod. Hét színre bontom a napfényt, s fejed fölé terítem éjjel az eget. Igaz, tiéd1 a hold s a csillagok, köztük nagy néha fel-felvillanok: távoli villám, melyre nem felel mennydörgés, csupán sóhaj, sejtelem. Gyötör a kérdés, méltó leszek-e pillantásodra, s karod ereje megvéd-e vészben, viharban s komor magányban, ha majd fáradt arcomon a kétség sápadtan lebeg? Vigyázz rám, nehogy elveszítselek. Magamba rejtem nagy hatalmadat, más ne láthasson, csak én lássalak. Próbálj lenni én, és én te leszek. S leszünk föld, ég, dal, virág, tengerek. kérés
