Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Gál Sándor: Kör

Nagy Károly kabát nélkül ült az egyik sarokban, Eta vállát átölelve, kissé részegen, és a világot a megszokott közönnyel szemlélte. Ferkó ismerősökkel akadt össze, s csodák csodája, Bódi is ott pislogott a bárpult előtt. Még intett is, hogy: nicsak, megkerültetek ti is?!

Táncoltunk Ickával, lassan, a zenére alig figyelve. Később oda ültünk Karcsiékhoz.

— Haragszol? — kérdezte Karcsi.

— Ma különleges világnap van — mondtam —, s ezért azt későbbre hagyom.

— De igazán ne haragudj — kért Eta is, bár eszembe se jutott ilyesmi.

— Ne butáskodjatok — mondtam —, nagyszerűen érzem magamat, nincs semmi okom, hogy haragudjak. Minden úgy van jól, ahogy történt.

Eta mosolygott, és borral kínált.

— Azt szeretném, ha az én poharamból innál — mondta, és megitatott, mint egy kisgyereket.

Icka komoly arccal nézte a jelenetet, de végül ő is elmosolyodott.

— Én kinek a poharából ihatok? — kérdezte, s feleletet se várva Kari poharából fenékig kiitta a bort.

Nekem meg közben az járt az eszemben, hogy Ferkó megharagudott. Éreztem, hogy nem tisztességes dolog az, amit vele szemben művelek, de én nem akartam semmit. Icka kezdte. Mégis keserű ízek gyűltek a számba. Beszélek Ferkóval, határoztam el. Megmondom neki, hogy nem használom ki a helyzetet. Icka az övé, és nekem nincs jogom elvenni tőle.

— Mindjárt jövök — mondtam, és otthagytam Karcsit a két lánnyal.

— Mi van? — kérdezte Ferkó, mikor mellé ültem.

— Semmi, csak azt szeretném mondani, hogy ...

— Tudom. Ne csinálj problémát az egészből. Ismerem Ickát. Minden idegen arc izgatja, de csak rövid ideig. Míg nem lát másikat. Különben összevesztünk, de ez lényegtelen.

— Jó, hogy ilyen egyszerűnek látod a dolgokat, számomra mégis furcsa és különös ez a helyzet. Zavar.

— Bolond vagy, mindig is az voltál. Vedd a dolgokat olyannak, amilyenek, s mindjárt egyszerűvé válik minden. Pofon egyszerűvé. Eny- nyi az egész. Már megszoktam, hogy ha Ická- val vagyok, különleges dolgok történnek, de tragédiák soha. Ha legközelebb erre járok, és te nem leszel itt, akkor újra folytatjuk.

— Ha így van, akkor gyere oda.

— Aludni szeretnék.

— Én is, de azt hiszem, abból nem lesz semmi.

— Az megtörténhet...

Ezután már nem történt semmi érdekes. Még nem volt hajnal, de már éjszaka se, valahogy a kettő határán felszedelődzködtünk, és visszamentünk a szállodába. Ferkó és Karcsi a két lánnyal az autóban maradt. Mi Bódi- val lefeküdtünk. Lefekvés közben Bódi még valamit mormogott arról, hogy jellemtelen vagyok. Később franciául motyogott, iszonyú kemény magyarsággal tördelve a szavakat.

A nővér és az orvos már régen nem volt nálam. Régen? Mi az, hogy „régen“?... Tegnap, tegnapelőtt?... Tíz éve?... Régen... Ostobaság. Egész könnyen meglehet, hogy már egyáltalán nem jönnek ide; mármint a nővér és az orvos. Az is lehet, hogy szóltak a hullamosóknak, készüljenek fel, s hogy vigyázzanak, mert az új hulla, amely érkezni fog, silány, és könnyen széteshet, ha nem bánnak veié eléggé óvatosan... Ki tudja? Ki tudja, hányféle rendelkezést adtak ki, mióta itt fekszem, arra az esetre, ha a várakozásnak megfelelően itthagyom ezt a világot?! Szinte magam előtt látom az aktákat. Név, születési hely, idő, s a halál oka — már minden rubrikát teleírtak, csupán egyetlenegy üres: a halál ideje. Mert azt is percnyi pontossággal vezetni kell...

Semmi se változott. Nem érzek fájdalmat, nem tudok mozdulni, nem látok, és szólni se tudok. Csak azt hallom, ha a nővér és az orvos jön, s elmondják „azt“ a párbeszédet... Mintha egy jelenetet próbálnának az ágyam mellett. Színészek, de ostobák, mert nem értik a drámát, amelyben szerepet kaptak. De- hát hogyan is érthetnék? Mit tudnak rólam? Mit tudnak arról, ami azelőtt történt, hogy idekerültem? Semmit, az égvilágon semmit se tudnak, mint ahogy én se tudom, kik ők. De a hangjukat utálom, iszonyodom tőle. Jönnek, és elmondják szerepüket. S mindig ugyanazok a szavak; ugyanazok a kérdések, s ugyanazok a feleletek ... Ha legalább dühösek volnának rám, ha legalább káromkodna egyet az orvos ezért a lehetetlen magatartásért, ezért a minősíthetetlen viselkedésért, amelyet velük szemben tanúsítok. Legalább dühöngene ezért a közömbös hallgatásért, mozdulatlanságért ... De nem. Nincs bennük semmi gyűlölet. Talán sajnálnak. Még jó, hogy ezt nem tudom. A sajnálkozás — embertelenség. Úgy értve, ha az egyik ember sajnálja a másikat. Ha egy ló megvadul, karóba zuhan, és kifordulnak a belei, akkor a lovat sajnálni lehet. De egy szerencsétlen embert sajnálni nem