Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt (II.)

katasztrófa éri a magyarokat, s ez természetesen keletről fog érkezni. Ex oriente mors. „Csak verjétek, csak vágjátok, hiszen az Úristen majd megbüntet benneteket.“ Az Úristen egy kissé hasonlított az orosz cárra.

Nem csoda, hogy az ilyen merevség ellen, mely a tespedésre hasonlított, felemelte szavát az ellenzék. A csapás Pestről érkezett: a gyufagyártás összefogott a harangöntéssel és az építéssel: Zaretský, Pozdech és Bobula urak a maticai gyűlés ellenzékével: így keletkezett az Új Iskola. Ezek magyarbarátok — s ami legalább ugyanilyen rossz volt — katolikusok voltak. „Nemzeti politikánk nem állhat ellentétben közös magyar hazánkkal.“ Kiegyezést akartak a magyarokkal. A maximalista programmal szemben minimalista programot állítottak; a dogmatizmus ellen bizonyos szabadságot és vitára törekvést. Világosan kimondják, hogy nem akarnak autonómiát, sem határokat, nem akarják feldarabolni az országot. Hangsúlyozzák, hogy függetlenek az idegen hatalomtól, hogy „nincsenek semmilyen külföldi szögre akasztva“. Ezt a szöget, melyre az ellenkező fél van akasztva, természetesen Péter- várott kell keresni. Az Új Iskola azt állította, hogy demokratikus, de a nemesekben keresett támaszt. Mindennap kezet nyújtott a magyaroknak; csakhogy a kinyújtott jobbot csupán azok fogadták el, akik éppen kegyvesztettek voltak. A gyülekezési szabadság a nézeteltéréseket is megengedte: Szentiványitól, aki kiagyalta a magyar nemzetiséget, a külön magyar integrációfajtát, amely tulajdonképpen a szlovák nemzet megszűnését jelentette, Palánktól, a taktika tisztviselőjétől kezdve egészen J. Hložanskýig, a becsvágyó ábrándozóig, aki lényegében csak saját magáért küzdött. Különbséget kell tenni Mallý és Zmeškal, Bobula és Szentiványi között; csakhogy a memorandis- táknak nem volt kedvük különbséget tenni. Daxner, a legélénkebb közöttük, az Új Iskolában kezdettől fogva a trójai falovat, a magyar ravaszságot érzi: „A Memorandumot a szlovák hazafiak révén kell megsemmisíteni“; „quel magniquel“ — teszi hozzá Daxner. Ha az Új Iskola azt mondja, hogy a magyarok soha nem egyeznek bele a szlovák autonómiába, akkor Daxner azt mondja, hogy a Vidékkel nem lehet üzletelni, mert a Memorandum a szlovák nép aranybullája. A magyarok mindig csak karón álló szarkát mutatnak. Vagy ahogy azt Ciceró bölcsességével Húrban mondotta: „A magyarok magyarok maradnak: szeszélyesség és önkény- uralom“. És természetesen: miféle emberek az Új Iskola? Honnan jöttek? „Mit csináltak akkor a nemzetért, amikor mi az ő értelmezésük szerint téves úton jártunk?“ Igen — megtalálható itt a nemzedéki alcím. S mindenekelőtt a feszültség és bizalmatlanság: „... S majd meglátjuk, hogy Bobula úr híveivel együtt ki- áll-e a nemzet mellett azután, ha a veszély a nyakát fogja fenyegetni“. Húrban, aki ezt a kérdést felteszi, nem kapott választ kérdésére: Bobula letűnt a színről, mihelyt nem is a nyaka, hanem a zsebe került veszélybe.

Ebben a vitában kétségtelenül a memoran- disták oldalán állok. De helyenként nem lehet egyetérteni érvelésükkel, hanghordozásukkal pedig egyáltalán nem. Azt mondottam, hogy dogmatikusak voltak: nem engedték meg a vitát. Mindenki, akinek más volt a véleménye, szerintük feltétlenül a magyarok által lepénzelt egyén volt.

Voltak még más politikai koncepciók is: Červeňanský programjavaslatában azt mondja, hogy meg kell erősíteni a szlávok nyugat-déli cárságának eszméit: nagyon fiktív cárságot. A már említett Hložanský szerényebb: fejedelmet akar Nyitrán s Kerületi Kormányzóságot a Fehérhegyi Tartományban, nyitrai kongresszust, népgyűlést, vagyis parlamentet, szlovák hadsereget, zászlót és címert, egyetemet és tudományos akadémiát — mindezt Nyitrán.

A történetírás, még a legobjektívebb is, mindig torzít. Eltúlozza a dolgokat, kiszakítja őket emberi vonatkozásukból, elsősorban a szélsőségeket különbözteti meg: vannak hősök, és vannak hullák. Ahhoz, hogy a történelem szemléltető és áttekinthető legyen, sematizálni kell, hogy a bonyolultság érthető legyen, egyszerűsíteni kell: nem látjuk a Hold túlsó oldalát, vagyis azt, ami emberhústól bűzlik. Öh, nem, nem akarom, hogy a piszkos fehérneműt mossák; csak azt szeretném, hogy közelebb kerüljön a távoli, hogy lejjebb kerüljön a fennkölt: embertelen dolog állandóan idegen fennköltségre tekinteni. Kicsiség és kicsinyesség, szimpátia és antipátia, becsvágy és sértések, mindenekelőtt pletykák: mindez együttvéve „csinálja“ a történelmet. Azt, ami később óriási történelmi méreteket ölt, a kortás jóval kisebbnek látja: a hegyek gerince csupán a távolból és a síkságról szemlélve meredezik a magasba. így beszélnek például a Matica engedélyezéséről, történelmünk egyik legfontosabb eseményéről: „Egyes-egyedül mentem sétálni a budai fasor alatt — itt találkoztam Pálffyval, aki megszólított:

Ő: Öh, Pauliny, guten Abend, Ich habe Ihnen eine gute Nachricht mitzuteilen.

Én: Welche denn, Euer Exc.?

Ő: Die Matica ist bereits bewilligt.

Én: Nun, Gott sei Dank, also endlich habén auch wier etwas.“