Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)
is egy, azóta oda jár mutogatni magát. Az egy igaz isten se tud ezeken eligazodni. Meg nincs is rá időm, megmondom úgy, ahogy van. Any- nyi a dolgom, hogy ha sose feküdnék le, akkor se tudnám elvégezni. Ilyenkor van egy kis nyugtom, vasárnap. De az sem mindig. — Szereted te a munkádat, Imre? Imre megütközve nézett rá, aztán megvonta a vállát. — A munkámat? Csinálom! Hogy szeressem, mikor rogyásig van belőle? — És a földet? — Mi van a földdel? — Azt akarom kérdezni, hogy a földet szereted-e? — Furcsa ember lettél te, komám. Mintha sose éltél volna közöttünk. Hát ki szereti a földet? Én nem, az már biztos. Én megdolgoztam rajta, az anyja istenit. Apám már hatéves koromban befogott a munkába. A kapa nagyobb volt, mint én, de vágtam a rögöt. Látástól vakulásig. Tavasztól őszig. Hiszen emlékszel, hogy csak télen jártam iskolába. Mit szeressek rajta? Apám se szerette. Inkább még félt tőle. Ügy félt tőle, mint az istentől. Meghiszem azt! Hová tepedültünk volna nélküle? — És mondd csak, a munkában sem leled örömöd? — A munkában? Az enyémben? Ö, hallod, olyan az én munkám, hogy csupa lótás-futás, veszekedés, a tüdőmet majd kiköpöm. Fel sem foghatod, hogy mennyit kell perlekedni az emberekkel. Azelőtt már pitymallatkor a mezőn voltak, most meg ha reggel hétkor kijönnek, hát megemelem a kalapomat előttük. De azért öt órakor már leteszik a szerszámot, ne félj. Elimádkozhatok én nekik, hogy maradjatok még, többet kaptok. Nem kell nekik, azt mondja, egyem meg magam. Az elnök meg engem hibáztat. A régi, akit leváltottunk, az a bank- igazgató, vagy mi az isten, az nem bánta. Igaz, hogy nem is volt a kolhozban semmi. Még a szemünket is kilopták. De ez az új elnök, ez igen nekilátott. Van is látszata, nem mondom, csak megint megöltek bennünket ezzel a jószágállománnyal. Annyi borjút meg előhasút felvásároltattak velünk az idén, hogy beleöltük minden pénzünket a jószágba. Az meg még tejet nem ad, etetni kell, takarmányunk nincs elég, elvonjuk a fejőstehenektől, azok meg leromlanak. Szóval, van itt baj elég. Meg aztán, megmondom én neked, komám, mi a legnagyobb bökkenő. Az, hogy a fiatalság megy el tőlünk a városba. Itt lakik a faluban, de bejár dolgozni. Még a szovhozba is szívesebben elmegy, minthogy itt maradjon. Kell nekik a fix fizetés, tudod. Az már mind pantallóban jár, kiöltözik, mint egy úr. Meg dongó kell neki, vagy mi az isten, meg moziba is el akar menni, az a fél liter bor is pénzbe kerül. Nekünk meg nincs pénzünk. Honnan legyen? Meg aztán a jó ég tudja, mi van ezekkel. Ott van az én fiam, a Balázs. Még csak jövőre kell neki érettségizni, de már most eszi a lelkemet, hogy menjek be a villanytelepre, beszéljek az igazgatóval, mert ő villanyszerelő akar lenni. Hát láttál már ilyet? Meg hogy dongó kell neki. Már a nyavalyát hozza rám mindennap azzal a dongóval. Mondom neki, hogy én gyalog jártam be a városba, mert nem volt húsz fillérem, hogy odaadjam a szekeresnek, de elbeszélhetek én annak. Még a szemembe röhög, mintha hazudnék neki... A te fiad is nagy már, ugye? — Nagy. Mondd csak, aztán miben van mégis örömöd? — Örömöm? Hát... a pulyában. A kisjány igen jól tanul. Minden évben gramotája van, vagy mi az istennek hívják. Nem tudom, mi lesz belőle ... Meg aztán a munkám látszatában van örömöm. Felhúztam egy kis házikót. Még szerencse, hogy akkor nem voltam brigádvezető, mert ez az irigy nép azt mondta volna, hogy abból csináltam. Pedig most már épít boldog-boldogtalan. A telekhely ingyen van, a vályogot maguk vetik. Azt a kis faanyagot meg lassacskán elhordják az erdőből. Szóval, te jártál nálunk, láttad, hogy laktunk. Az öreg az istennek se akarta leszedni a szalmatetőt a fejünk felől, palás ólat meg olyat penderített^ mint egy palota. Hát én aztán nekiestem az: ólnak. Minek az? A két tehenen túladtam. Még jól is jártam, mert most úgyis el kellett adni a kolhoznak. Nem maradt itt senkinek se tehene, komám. Igaz, hogy tejet mérnek a koperában, de az isten bírja kivárni, mígt rákerül a sor... Szóval lebontottam én a palás ólat. Reszkettem, megmondom neked, mert az öreg majd megbolondult Csak vártam, hogy mikor vágja a hátamba a kaszát. Furcsa egy vén ember az, hallod. Most bezzeg az atyaisten se tudná kihajtani a szobából. A pulya se tud tőle tanulni, folyvást a rádiót bújja. Ha legalább hallgatná, tudod, de szunyókál mellette. Meg nem jó neki akármi. Kapcsoljuk be neki a Petőfi rádiót, mert ő cigányzenét hallgatna ... Hanem a ház, az szép. Minek nem jössz már el nálunk? Mindig hívlak. Van egy kis óborom ... Gábor hallgatta a hangját, és nézte a szemét. Az Imre szeme kék volt, és tisztán közönyös, mint a novemberi ég, amelyre csak hazudni lehetett paradicsom felé ballagó isteni békét, vagy villámokat szóró, világkáromló- fellegeket. — Mondd, Imre — kérdezte —, te is bolti kenyérrel eteted a disznót?
