Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról

dolatainak minden árnyalatát, hogy megformálásakor a mondanivaló szinte öntudatlanul hozza magával a rá illő anyagi burkot, a kifejezési formát.

Csakhogy itt az „öntudatlanság“ nem ösz- tönösséget jelent, hanem sok tanulással és nagy felelősséggel kicsiszolt és beidegzett nyelvi gyakorlatot; ami már nagyon messze áll (vagy kell, vagy sokszor csak kellene, hogy álljon) az egyszerű beszélőnek puszta utánzáson felnőtt, primitív öntudatlanságától.

Most ilyen cédulákat veszek elő: „az olaszoknak elég két pontot szerezniöfc"; meg ezt: „Lengyelország déli részeire is innét szállítanak cukrot“. Azt nem mondhatom, hogy nem értem őket, hiszen világos mind a két mondat jelentése, még az általam kiemelt formáké is. És valami mégsincs rendjén bennük.

A „szerezniöfc, látniofc, kérniöfc“ — bármennyire érthető és ismerős is — egy kissé zavarja már a mai olvasót. Van benne valami biblikus, valami régies. (Egyes nyelvjárásokban ugyan még ma is tartja magát, de mégsem az jellemző a stílusértékére.) Az innét, az viszont népies, nyelvjárásos ízű. Tulajdonképpen egyikük sem helytelen; csak éppen a „szerezniük“ nem való sportbeszámolóba, az „innét“ meg közgazdasági cikkbe. Azon a helyen, ahová kerültek, stílustalanok.

A nyelvről azt mondtuk az imént: kötött, rögzített értékű eszközöknek zárt rendszere. Kiderült az is, hogy ezek a kötöttségek a közösségi gyakorlatot tükrözik, s így a használó egyénre nézve objektívak és kötelezőek. De akkor csak gondolati és érzelmi töltésükről volt szó. És itt most mással kerültünk szembe. A most említett nyelvi eszközökhöz sajátos mellékíz tapad: az egyikhez az elavultság, a másodikhoz a köznyelven aluliság. Mert a nyelvi eszköz nemcsak fogalmat és érzelmi velejárókat idézhet fel, hanem annak a környezetnek a hangulatát is, amelyikben használatos és használható. Arany Jánosról és kortársairól olvasva nyilván senkit sem zavarna a „szerezniük“; s egy mai szövetkezeti tag szájából természetesen hatna az is, hogy „innét“. De mind a kettő más környezetbe került, mint ahova való; és itt a baj.

A nyelvi értékek kötöttek, de nem föltétlenül állandók. A nyelv szakadatlanul változik, fejlődik, alakul; s a nyelvhasználat területileg is tagozódhat, elkülönülhet. így a nyelvi eszközök értéke, ha adott korban és adott helyen mindig rögzített is, nem független az időtől és a tértől. — S mindez persze további nyelvi és nyelvhasználati problémákat is jelent.

Azt, hogy a nyelv változik, talán bizonyítanunk sem kell. Ha csak Petőfi koráig megyünk is vissza, már ott találjuk a mai adtam, adtál, adott mellett a másik múlt időt: adék, adál, ada. Vörösmartynál értjük még a kiizdtenek, elhunytanak formákat; de aligha jutna eszünkbe azt mondani mintájukra, hogy „A tyúkok már elintenek“. Szépnek tartjuk ezt a szembeállítását is: „...kér éltet vagy halált“; de ha a modern útonálló azzal szögezné nekünk pisztolyát, hogy „Pénzt vagy éltet“, talán még szorongatott helyzetünkben is elnevetnénk magunkat (s aligha: elnevetnőfc, mint még századunk elején is). Ezek a formák a mai értékrend szerint elavultak, régiesek.

Persze a változásról éppen folyamatában nem látni, hogy az. Az egyidejű értékrend- szerekben nincsenek változások, csak változatok, igazodások. Persze nemigen van két olyan változat, amelyik teljesen egyértékű volna; ha fogalmi tartalmában igen, érzelmi vagy hangulati hatásában akkor sem. A közmondás azt tartja: „Egyik kutya, másik eb“, ami azt jelentené, hogy két ember igazán egyértékű. De a két szó, amelyikkel ezt jelezzük, mégsem az. Igaz: mindkettőt ugyanarra az ugató négylábú házőrző állatra mondjuk, tehát amit fogalmi tartalomnak, valóságvo- natkozásnak mondhatunk, az azonos bennük. De a felhasználhatóságuk köre már nem. Próbálgassuk csak! Van öleb és véreb, de nincs „ölkutya“ és „vérkutya“; másrészt meg van pincsikutya meg kölyökkutya, de nincs „pincsieb“ meg „kölyökeb“. Arról a derültségről nem is beszélve, amit ilyen felkiáltásaink keltenének: „Ej, de eb hideg van“, vagy mondjuk: „De az e&fáját neki!“ Mert mindenki érzi: az eb inkább a hivatalos élet szava (eboltás, ebadó, ebtartás), a kutya a köznapi életé (meg persze az átvitt értelmű nyomósí- tásé: kutya meleg van); s ezt éppúgy nem lehet fölcserélni, mint ha a jelentésük, a fogalmi tartalmuk különbözne.

S persze nemcsak ez az egy „tarka eb“ van a világon; az ilyesféle eltérés nem is ritka. A szövetkezet ,,burgonyát termeszt“, de az asszony otthon „krumplit hámoz“. („Burgonyát hámozni“ legföljebb a vendéglőben szoktak.) A serrés tenyésztésnek finom terméke a disznósajt. — Mint az előbb adott példáknál, az apa és társai dolgában, itt sem érzünk egyebet, mint ingadozást a leíró rendszerben, s ehhez fűződő értékkülönbségeket.

Ez az ingadozás mindig csak időben elnyújtva érlelődik változássá; a mindenkori mában mindig rögzített értékekkel találkozunk. Persze ez a rögzítettség néha nagyon is pillanatnyi. Mai nyelvünkben is van olyan jelenség, amelyet szinte „napi árfolyamon“