Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról
helyhatározórag mögött a valóság elemeként ott a tér, a múlt idő -t, -tt jele mögött meg az idő: objektív kategória mind a kettő. A nyelv tehát jelkészlet. De ezek a jelek valóban jelek, azaz nem tükrözik a dolog természetét, csak utalnak rá. Ezért mondjuk rájuk, hogy konvencionálisak, azaz hagyományosak, szokásszerűek. Ha a dolog természetét tükröznék, csak egy nyelv volna a világon. De hát nem így van: a fa, az asztal fogalmát, s minden egyébét is, nyelvenként más és más szó jelöli. És másrészről: ugyanaz a liszt hangsor nekünk a „finom búzaőrlemény“, az angoloknak a „lista, jegyzék“, az oroszoknak a „falevél“ jele lehet. S mindez azt mutatja: a nyelvi eszköz, a nyelvi jel a beszélő egyén számára társadalmilag kötött, azaz csak szokásos alakjában és értékében használható; de a jelölt dologhoz, a valósághoz viszonyítva „önkényes“, azaz nem okszerű, hanem történeti alapon kapcsolódik hozzá. Nem a dolog természetét tükrözi, csak fogalmát idézi fel. Hogy ezek a konvencionális jelek rendszert alkotnak, azt alighanem könnyű észrevenni. Csak az igeragozásra kell gondolnunk, amelyben három személy van (ti. a beszélő, a hallgató, meg akiiről beszélünk), s mindegyik lehet egyes vagy többes számú. Vagy a hangokra, amelyek szépen szétoszlanak magán- és mássalhangzókra, a magánhangzók mélyekre és magasakra, a magasak ajakkerekítéssel és ajakréssel ejtettekre; de a magas ü és a mély ii ugyanolyan közeli rokona azért egymásnak, mint például az egyformán mély u és o; és így tovább. Rendszer a főnévi ragoké, mert a valóságban észlelhető rendszerszerű viszonyokat tükrözi: a „ház&óZ, ház ban, házba", az „asztalról, asztalon, asztalra“ azt a három irányulást mutatja, amelyik a valóságban lehetséges és szokásos: a távolodást, az ottlétet, a közeledést. Időben ennek a múlt, a jelen és a jövő felel meg; s a nyelv ezt is tükrözi. És megint csak így tovább. A szóképzésben is rendszer jellegűek az ilyen megfelelések: fúl, fojt, fullad, fullaszt: gyúl, gyújt, gyullad, gyullaszt. Sőt a szavak rokonértelműségébsn is ez mutatkozik: cammog, battyog, ballag, mendegél, megy, szalad, fut, rohan. Az egész nyelv részrendszerek rendszere. És ez a jelrendszer valóban a gondolat- közlés szolgálatára termett. A legszorosabb kapcsolatban van magával a gondolkodással: nem azonos vele, de el sem választható tőle. A nyelv eszközkészlete tulajdonképpen fogalmaink raktára. Amikor a gyerek beszélni tanul, a dolgok nevét ismeri meg. De ezek a nevek magukra a fogalmakra nézve is eligazítják: segítenek neki a világ dolgait megismerni, fogalmukat letisztítani. Amire a szék szót hallja, abban fogalmi jegyeket keres. Ha különféle tárgyakra hallja, az egyezést keresi bennük. Ha viszont az egyik hasonlóra már azt mondják neki: fotel, azon az eltérő sajátságokat figyeli. A fogalmakat sokszor már nem is megalkotnia kel!, csak megértenie, mivel a szóban benne sűrűsödik sok nemzedék társadalmi tapasztalata, így a tapasztalatok átadásának-átöröklésének a nyelv nélkülözhetetlen eszköze, és legjobb lebonyolítója. Aki beszélni tanul, egyben gondolkodni tanul; sőt: aki gondolkodik — ha magában is, ha hangtalanul is —, az a nyelvi anyag segítségével, a beszéd hagyományos formái között tudja csak igazán letisztítani gondolatait. S persze ha gondolatközlésről beszélünk, a gondolkodáséval egyenlő fontosságú mozzanat a közlésé is. Általában nem azért beszélünk, hogy kibeszéljük magunkat, azaz pusztán kifejezzük a gondolatainkat (ilyen is van, de az vagy illetlenség, vagy orvosi eset), hanem hogy közöljük őket. A nyelv társadalmi eszköz, a beszéd társas tevékenység; annak kell. lennie, mert arra való. Mit mondhatunk tehát a nyelvről összefoglalóban? Hogy eszközkészlet a valóság tényeinek gondolkodásunkban való rögzítésére és tárolására, s a valóságról való megfigyeléseinknek másokkal való közlésére. Eszközkészlet; ha tetszik: jelállomány. — S ami számunkra a továbbiakban igen fontos lesz: hogy ebben az állományban minden jelnek társadalmilag rögzített érté- k e van. Vagyis a szavaknak határozott jelentésük, a ragoknak körülhatárolt funkciójuk, az egyes szerkezeti és szerkesztési formáknak rájuk jellemző és velük járó saját értékük. Itt is igaz, hogy a szabadság nem más, mint a szükségszerűség helyes felismerése és elfogadása a cselekvés vezérfonalául: a helyes nyelvhasználat alapja a nyelvi eszközök értékének pontos ismerete, és ezen értékeknek, vagyis a társadalmi szokásnak megfelelő használatuk. 2. Itt értünk el tehát a nyelvhasználat problémaköréig. Mi a nyelvhasználat? Valami más síkú dolog, mint a nyelv. A beszélő (vagy ami itt ugyanazt jelenti: az írást végző) egyén számára — amint láttuk — a nyelvi lehetőségek rögzítettek; akaratától függetlenek, azaz objektívak. Ha a felhőkről úgy akarok beszélni, hogy megértsék, nem nevezhetem őket lovaknak. A nyelv nem egyéni valami, hanem közös.
