Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról

új fogalmazásban, ars poeticaként ebben a kötetben is:

Ügy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: az lesz a mü, mit néped lelke diktál.

A hogyanra már az Ingyen lakomában megkaptuk a választ: „író az, aki világosan és élvezetesen közli a bonyolultat is, a fájdalmasat is." A Dőlt vitorlában egy költői világképnek, életérzésnek valóban sok bonyolult és fájdalmas elemét találjuk — ifjúkor, öregedés, halál; álmok, vágyak, remények, lemondás, csalódás; bizalom és küzdés, lét, nemlét; egyén, közösség, nép, nemzet, világ; haladás és gáncs; rend és káosz, isten és anyag, víziók és eszmények; szerelem és fájdalom, panasz, vigasz, barátság, háborúskodás, szív és ész, föld és hold; becsület, emlék, hiábavalóság, jóság; szokások, törekvések, célok — s mégis mindezt világosan és élvezetesen. Illyésnek ez kezdetől fogva költői programja. Ott olvashatjuk e kötet bevezető soraiban is: „A jártasság mindenben az egyszerűségre ad módot és parancsot: épp a legbonyolultabb dolgokra találni legköznapibb szavakat. Nem lehet akadály, hogy első hallásra ezt néha a magukat értőknek hívők értik a legbajosabban."

A Dőlt vitorla ban — győztesen röpülve — Illyés kikötött egy világirodalmi mértékű és rangú költészet partjain.

Deme László m Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról

Amióta a szépirodalmi termékek mellett a szlovákiai magyar sajtót — napi- és hetilapjainkat — is rendszeresebben olvasgatom, asztalomon ennek problémáiból is halomra gyűlnek lassan a cédulák. Az egyiken például ez áll (persze a kiemelések tőlem valók benne): „Természetesen nem minden ilyenirányú javaslatot lehet realizálni. Közülük egyesek azonban figyelemreméltók; annál is inkább, hogy az egyes eddigi tevékenységek monopolizálása több szolgáltatás megrekedéséhez és elhalásához vezetett, társadalmunk számára megdrágult." (Forrást nem jelzek most sem, a továbbiakban sem. Példáimat mind nyomtatásból vettem; és az egyes sajtóorgánumok és szerzők között nemigen vannak lényeges különbségek.)

Eltöprengek ezen a mondaton, meg a hozzá hasonlókon. Minek ide az ilyenirányú, ez a papirosízű, bürokratikus kifejezés; miért nem a szabályos mert kötőszó áli az „annál is inkább“ mellett, miért a pongyola, konyha- magyarságú hogy; s végül: milyen lehet az, amikor a monopolizálás megdrágul? És kissé mélyebbre menve: hogyan kerülnek össze nyomtatott megnyilatkozásainkban a „legmagasabb szintű“ hibák, a hivatali zsargon jelenségei a legalacsonyabb rendűekkel, a vulga- rizmusokkal, s miért olyan gyakori az, hogy nyilvánvalóan helyes gondolataink ilyen eltorzult nyelvi formában jelennek meg, amelyből itt például a szolgáltatások megdrágulása

helyett egyértelműen a monopolizálás megdrágulása olvasható ki!

Úgy érzem — s a csehszlovákiai magyar újságírókkal mostanában havonta folytatott beszélgetésekből is úgy tapasztalom —: itt többről van szó, mint valami pusztán felületi jelenségről. A diagnózis, a kórmegállapítás a legmélyebb rétegekbe visz, s a terápiának, a gyógyításnak is onnan kell indulnia. Persze mint külső figyelője a publicisztikának, sőt csupán vendége az olvasóközönségét jelentő kis társadalomnak is. aligha léphetnék elő kész megoldásokkal: ez csak a helyi erők kollektív összefogásának eredményeként alakulhat ki. A magyarországi újságíróknak írtam le annak idején, de alighanem változtatás nélkül érvényes ideát is: „a fogalmazási hibákat sohasem küzdh.etjük le másképp, mint a fogalmazók közreműködésével, hiszen e hibákat nem kijavítani kell elsősorban, hanem megelőzni, elkerülni; s erre csak elkövetőjük képes, senki más. Neki kell elkövetőből el nem követővé válnia... — A nyelvművelő munka elevenen ható erővé csak akkor válhat, ha megfelelő társadalmi erőik támogatják. Hatásosságának kérdése egyenesen arányos a közigényesség kérdésével.“

Ennek a „közigényességnek“ a felkeltését (s talán némileg már kielégítését is) próbálnám itt néhány egymást követő közleménnyel szolgálni. Az irodalom, amelynek nyelvi kérdéseit már elkezdtem vizsgálni — s talán