Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - DISPUTA - Andics Erzsébet: Revízió alá kell-e vennünk Marx és Engels nézeteit az 1848—49-es forradalomról?

tartósan szövetkezni a monarchia szláv népeivel az osztrák kormányzat számára veszélyes politika, járhatatlan út volt; Ausztriának ebben a vonatkozásban szüksége volt a magyar uralkodó osztályra. Ezt Marxék világosan látták. „Az osztrák uralom Magyarország felett és a magyarok uralma Magyarországon belül (ai többi nemzetiség felett — A. E.) ezért egybeesett 1848 előtt és után" — állapítja meg Marx híres vitairatában, a Herr Vogtban.

A szlovák nép nemzeti szabadságtörekvései 1848—49-ben azon szenvedtek hajótörést, hogy vezetői — bár jóhiszeműen, de mindenesetre rövidlátóan — az abszolutista reakciótól várták azok megvalósítását, és együttműködésükkel diadalra segítették az ellenforradalmat.

A mai magyar történetírás, szakítva polgári történészeink soviniszta szellemével, nagy figyelmet szentel a volt magyar birodalom elnyomott nemzetei történetének és küzdelmeinek. Elismeri, hogy 1848—49-ben az elnyomott nemzetiségi, nevezetesen a szlovák népi tömegek vágyaiban és eredeti célkitűzéseiben erős volt a plebejusi demokratikus elem, és nem egy tekintetben messzebbmenő, radikálisabb törekvések éltek bennük, mint amilyenek, történetesen a parasztkérdésben, a magyar liberális nemesség, Kossuthék politikáját jellemezték. A magyar marxista történetírók nem mentik fel a felelősség alól az 1848—49-es magyar nemzeti kormányzatot azért, hogy nem igyekezett az összecsapást a nemzetiségekkel, így a szlávokkal is, idejében tett engedményekkel, jogos követeléseik teljesítésével elkerülni. Mindez nem változtat azon a végzetes történelmi tényen, hogy Štúrék mozgalma abban a pillanatban, amikor demokratikus és nemzeti célkitűzéseik megvalósulását nem a haladó erőkkel való összefogástól, hanem a reakcióval való politikai és fegyveres szövetségtől várták — minden szubjektív jószándék ellenére is — ellenforradalmi tényezővé vált, s vele szemben a magyar nemzeti kormányzat kíméletlen harca a forradalom védemére szükségszerűvé lett.

Štúrék ezen szerencsétlen lépésének a maga idején lehetett és volt is bizonyos mentsége: a magyar elnyomás kegyetlen tényei, az, hogy nacionalizmus feszült nacionalizmus ellen, az osztrák kormányzat tudatos törekvése, az elégedetlen nemzetiségeket a „nemzeti egyenjogúság“ ígéretével a saját táborába vonni, pánszláv illúziók stb. stb. De ugyan mit lehet felhozni mentségül azok számára, akik most, több mint száz évvel az események után, a fenti lépés összes következményeinek az ismeretében is, utólag erényt igyekeznek csinálni ebből a végzetes hibás politikából és zseniális előrelátásként glorifikálni?

Itt kell leszögeznünk, hogy joggal tévesnek tartjuk Engels ítéletét az 1848—49-ben ellen- forradalmi szerepet játszó szláv népek „élet- képtelenségéről"; ezt a történelem nem igazolta. Ezek a népek vitathatatlanul rácáfoltak Engels jóslatára azzal, hogy további fejlődésük során — kialakult munkásosztályuk és; annak szocialista mozgalma segítségével — már nem a dinasztikus erőktől, hanem a demokratikus és szocialista fejlődéstől várták jogos nemzeti igényeik megvalósulását. Bebizonyították életképességüket azzal, hogy kiragadták magukat a reakció karmaiból, megszűntek annak játékszerei, hamis illúziók rabjai lenni. Ellenkező esetben Engels jóslata könnyen valóra válhatott volna.

De itt kell leszögeznünk azt a nagy fontosságú tényt is, hogy Engels nem csinált a monarchiát lakó szláv nemzetek állítólagos élet- képtelenségéről valamiféle „elméletet". Sem az

I., sem a II. Internaeionálé idején nem találkozunk nála többé hasonló nézettel. Ismeretes, hogy nagy jelentőséget tulajdonított e népek munkásmozgalmának, sokat várt tőle éppen az osztrák-magyar monarchiában uralkodó kicsinyes nemzeti torzsalkodások, a nacionalista szűklátókörűség és önzés elleni küzdelem szempontjából.

Nézzük meg végül: valójában milyen kérdésben fordult Marx és Engels az 50—60-as években élesen szembe az emigráns Kossuthtal és híveivel? Marx és Engels legnagyobb felháborodását váltotta ki a kossuthi emigrációnak az — a forradalmi demokratizmussal összeférhetetlen — magatartása, hogy az akkori európai reakció egyik központi és különösen ártalmas képviselőjével, III. Napóleonnal szövetkezett, abban a hiú reményben, hogy az ő segítségével kivívható lesz a magyar nemzeti függetlenség. Tehát lényegében ugyanabban az elvi kérdésben fordultak szembe a magyar emigráció vezetőjével az 50—60-as években, amiért 1848—49-ben elítélték a Hahsburg- birodalom, nevzetesen Magyarország nemzetiségeit: szövetkezéséért a reakcióval.

Kossuthék szövetkezése III. Napóleonnal, majd Bismarckkal ugyanúgy balga illúziónak bizonyult, és ugyanúgy kudarchoz vezetett, mint a horvátok, szerbek, románok, szlovákok szövetkezése 1848—49-ben a Habsburgokkal. A két eset rokon vonásaival Marx és Engels tisztában is voltak. III. Napóleon népámító demagógiáját „a nemzetiségek önrendelkezési jogának“ jelszavával, visszaélését evvel az elvvel közvetlenül párhuzamba állították azzal, ahogy „az osztrák kormány 1848—49-ben visz- szaélt a nemzetiségi elvvel,“ ,,hogy a magyar és a német forradalmat a szerbekkel, szlovénekkel, horvátokkal stb. megfojtsa" — írta Marx a Herr Vogrban.