Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - DISPUTA - Andics Erzsébet: Revízió alá kell-e vennünk Marx és Engels nézeteit az 1848—49-es forradalomról?

(bitter angreift), ahogyan csak Haynaut tudta volna megtámadni. Erről a második levélről megfeledkezni és egyáltalában ezeknek a leveleknek a tartalmát úgy feltüntetni, mintha Marx és Engels a magyar forradalomról alkotott véleményüket alapvetően revideálták volna — szokatlan és minden alapot nélkülöző eljárás.

Hasonló jellegű Daniel Rapantnak az az állítása is, mintha Marx és Engels az 1848-as forradalmak értékelését később általában megváltoztatták volna. „Nézeteiket és reményeiket később illúziónak tartották“ — írja. Ha Rapant arra gondol, hogy nem igazolódott Marxnak és Engelsnek az a reménye, hogy nevezetesen Franciaországban és Németországban az 1848- as forradalmakkal megkezdődött az „a nagy döntő küzdelem ...", amely ,csak a proletariá ■ tus végleges győzelmével fejeződhet be", azaz, hogy itt ezek a forradalmak átnőnek proletárforradalmakba, akkor ezt a tévedésüket már 1850 őszén felismerték, és ennek a tárgyalt kérdéshez — a bécsi és magyar forradalom jellege és a szláv nemzetiségek szerepe ebben

— vajmi kevés köze van.

Kétségtelen, hogy a 48-as európai forradalmak után eltelt évtizedek tapasztalatai, mindenekelőtt a szocialista munkásmozgalom kialakulása és megerősödése, nem utolsó sorban a 48-as emigrációk több irányú kispolgári tévelygései alkalmasak voltak arra, hogy Marx és Engels ezeknek a forradalmaknak, köztük a magyar forradalomnak is, számos következetlenségét, mulasztását, sok tekintetben megnyilvánuló ellentmondásait kritikusabban lássák, és erről nyíltan számot is adtak. Nemcsak önmagukat tagadták volna meg, de a nemzetközi munkásmozgalommal szembeni kötelességüket is elmulasztották volna, ha ezt nem teszik. Viszont soha nem tévesztették össze a forradalmat az ellenforradalommal, mint azt a bírálatunk tárgyát képező szerzők írásai teszik. Világosan látták a 48-as forradalmak helyét az európai fejlődésben, jelentőségüket a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából. Nevezetesen ismételten utaltak arra, hogy tudományos rendszerük kialakításában milyen hatalmas szerepet játszottak a 48-as európai forradalmak nyújtotta történelmi tapasztalatok. Mindvégig büszkék voltak arra, hogy lapjuk, a Neue Rheinische Zeitung 1848—49-ben „kiállt minden forradalmi nép mellett“. Jellemző az idős Engels 1893-ból származó igen pontos értékelése a XIX. század közepén lezajlott forradalmi küzdelmekről. „Az 1848-as forradalom, ha nem is volt szocialista forradalom, egyengette az utat és előkészítette a talajt az utóbbi számára... Képzeljük el az olasz, magyar, német, lengyel, orosz munkások nemzetközi és közös fellépését az 1848 előtti politikai feltételek között. Ily módon 1848 csatái nem voltak hiába valók.“

Nézzük meg közelebbről Daniel Rapantnak azt az állítását, hogy Marx és Engels, a proletárinternacionalizmus eszmevilágának a kidolgozói tulajdonképpen nem voltak mentesök' „a germán felsőbbrendűség“ érzésétől.

A nacionalizmus vádjának bizarr voltát és teljes abszurditását Marx és Engels állásfoglalásainak egész sora, írásaiknak erdeje, a két nagy gondolkodó egész küzdelmes élete bizonyítja. A német elmaradottságot, a német reakciót, a német nemzeti pöffeszkedést egy pillanatra sem szűntek meg szenvedélyesen kipellengérezni. Már legelső írásaikat nézeteiknek ez a kardinális pontja jellemzi. Az akkorinémet nyárspolgári tespedést ostorozva írta 1843-ban a fiatal Marx: „... Ha egy egész nemzet valóban szégyenkeznék, oroszlán lenne... Németországban a szégyenkezés sincs még meg..." Hasonló szenvedélyességge!, mondhatni haraggal találkozunk az akkori német állapotok megítélésében a fiatal Engelsnél is. Egész tudományos és politikai működésük során nem szűntek meg a német múlt és jelenük fonákságait, kíméletet nem ismerve, bírálni.

Iróniájuk különösen élessé vált, amikor a német sovinizmust ostorozták. Nemcsak a német birtokos osztályok sovinizmusát. Kíméletlenül pellengérre állították a német kispolgári „igaz szocialisták" nemzeti bomirtságát, nacionalista felfuvalkodottságát is. Más népek elnyomását az egész németség szégyenének és egyben szerencsétlenségének tartották, aminek véget vetni Németország igazi érdeke. A német munkásoktól várták, hogy „egy radikális forradalommal helyreállítsák a német becsületet". Amikor a forradalom győzött, Marx és Engels a Neue Rheinische Zeitungban megjelent cikkeik egész sorában nemcsak a német polgárság gyávaságát, a forradalom felemás voltát ostorozták kíméletlenül, de azt is követelték, hogy Németország a szomszéd népekkel való kapcsolatában „szakítson egész múltjával". Amikor Németországban megindult a munkásmozgalom, annak egyes hibáit, gyengeségeit ők bírálták a legkeményebben, többek között a németországi munkáspárt gotthai és erfurti programjának kritikájában is.

A vádban, hogy Marx és Engels „nem voltak mentesek a német felsőbbrendűség érzésétől", azaz magyarán mondva német nacionalistának bizonyultak, kezdettől fogva benne foglaltatott és az adott esetben ugyancsak benne foglaltatik az az állítás is — ha Rapant expressis verbis nem is beszél róla' —, hogy a tudományos szocializmus e két óriása szláv- ellenes volt.