Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu
elébe. Már beszélni is tud valamelyest. Azt mondja az ifjúnak: tataš* ... így állnak a dolgok. Most azonban kézen fogva botorkálnak a szürkületben. Kószálnak céltalanul, az egész várost megkerülik. Szokatlan szavakat rebeg a szájuk: szerelem, halál, örökkévalóság ... Gyerekek. Talán Abi ul idi már nem az. Ő inkább belevénült az uruki napok szeny- nyébe. Meglehet, az teszi, hogy hetita vér van benne, azért is ingerült a családapa erkölcsi fertője ellen. Látta, mint méregette szúrós apró szemével ma is Niláme bimbóba se szökött bájait. — Nem akarok velük lakni, ha összeházasodunk — fakad ki. A süldő lány félve ellenkezik: — Akkor hol? — Nem tudom. Az anyádnál... Nilámu a fejét csavargatja: — Ott se lehet. Az ugyanaz. Ha elmennek a részegek, akkor fekszünk le. Az is csak egy szoba. — Hozzáépítek még egyet. — Tudod, a telek... A papnőé. — A többiről nem szól. Minek. Már sokszor megtárgyalták, és mindig egyforma reménytelenségre lyukadnak ki. Nincs miből házat építeni, nincs miből lakást bérelni. Egy šar** hely évente legalább két egész šekelbe kerül, és a fele előre fizetendő. Szóval, ha tisztára a levegőből élnének, akkor se volna elég a keresetük a lakbérre. És hol van még a szerény háztartás, az edények, az egy asztal, két szék, a kézimalom, meg a hozzá való őrlökövek, a legfontosabb konyhakellék, ami nélkül kenyér se lenne. Arról már nem is szólva, hogy nászajándékul még egy nyamvadt birkaparókát se tudna venni Niláménak. Lehet, hogy Šu’azi- de mama nem követelné a lányért járó vételárat, ingyen adná. Mégis, minden úgy kezdődne, mint a többi rongyosnál. Ez is babil. Lassan leszállt az est. Az ékallu*** tetejéből éles fény vágódik ki. Könnyű nekik. Naptu’val világítanak. Az ég úgy, mint a nap. A palotakertből, talán éppen azért, mert az is kicsi, mint maga a börtön, szinte zsírosán vastag, tapinthatóan testi, szúrós földszag száll. így éjjelre fölocsúdnak a virágok, és nappal meghalnak az apokaliptikus melegben. Csókolóznak. Abi ul idi nem nyúl a lányhoz, noha éjjel sokat kínlódik. A képzeletében tisz* A. m.: papa ** Kb. 35 m2 *** Akkád szó: palota ta meztelenül siklik melléje a szűz. Pedig nincs semmi, csak horkolás, büdös levegő. Nyüzsgő férgek és bőrhasító vakaródzás. A csitrinek eszébe jut valami nagyon fontos. — Megmondtam šagarukturiašnak! Nem is kérdezted. Jöhetsz az ékalluba akár holnap. Hozd magaddal a kész agyagmintákat! A fiú szíve nagyot dobban. A vér az agyára tolul. Hátha mégis művész lesz, és helyrevaló, vakolt házban lakhat az írnok hitvessel. Előre iszik a medve bőrére. — Te! Tudok egy olcsó telket túlnan. Senki se akarja. Vagy öt ház dőlt össze rajta. Most már domb ... Látod, ott... Ha ... — Gyere fürödni — akad el a lány lélegzete. Pajkos lett ízibe, ha máskor komoly is, mint a papnők. Mezítelen lépegetnek a csatornába. Sötét van, meleg a víz. A partszéli agyag a nap hevétől még süt. összefonódnak az iszaptól sűrű, nehéz, szinte fárasztó vízben. A szemük erősen behunyva, és mégse lesz semmi, mert jaj, hátha viselős lenne Niláme. Pedig a lány tudja, mint lehet félelem nélkül szeretni. Az anyja óvta, tanította. Nem mondja, nem tanácsolja. Igaz, posványból, fertőből nőtt ki, de tiszta, mint a messzi asszír hegyen a hó. Másnap alkonyatra ugyanott vár. Jókedve van. A kutyát is elcsalta hazulról. Virágot dugott az orra alá, az is részesedni akart a ritka gyönyörben, ami a szaglással jár, de félre is ugrott, bőszen ugatva, hogy micsoda bűzzel illették, s inkább egészségesebb, kutyának való szagot keresett a döglött halak között. Abi ul idi komoran heveredik a lány mellé: — Semmi se lesz belőle. — Miért? — illan el a csitri reménye. Sóhajt: — Nem ért hozzá a lugal. Vagy én vagyok ügyetlen. Mindegy. Mindennek vége. — A királynénak se volt kedvére? — Tetszett neki. De mi haszna, ha a lugal- nak nem. Gudeát majmolja. Hogy miféle ötletem volt természetes módon formálni a király testét! Ügy akarja a szobormását, mint a la- gaši nagyúr. A feje, a nyaka, az alsóteste oldalvást, a melle elölről. Jobban mondva, még nyak se kell neki, csak madárszerű orr, óriás szemek. És törpe végtagok a túl széles vállak mellett. — Csináltad volna meg úgy, mint a többiek. — Én nem akarok nyomorékot faragni! Mind a ketten szenvednek. Abi ul idi bevallja:
