Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu
Súlyos mellei vannak. Ha kihúzza a derekát, akkor megrázkódnak. Nem szégyelli a kacér- ságot. Hiszen a tamgarü hivatása, ha nagyban űzi, felér egy méltósággal. Azt mondják Nái- bumról, hogy a bankházának az alapjába porarany van falazva. Annyi, hogy az új siqqur- ratut bevonhatná vele. De a férfi torkig van a férjes nőkkel. Megvan az oka rá-, még ha sokan nem is tudnak róla, csak šamaš papjai, a bírák. — Miből -fizeted vissza — faggatja a lugalt álcázott kedvetlenséggel. „Csak menjen így tovább, enyém lesz a birodalom.“ — Nézd, mi lett a földekből! -— Széles karmozdulattal kifelé mutat. Valóban, a legtöbb öntözőmű északon és nyugaton egyszerűen bedöglött. Nemcsak a lovas gutijdk tették, hanem maga a természet is. Ha Aššur felől, újév után lerohannak a hegyi vizek, megduzzasztják ugyan az Eufrátot és a csatornáit, de a sodra több kárt csinál, mint használ. A víztömeg gyorsan eliszaposodik, egykettőre bűzhödt, poshadt állóvíz lesz belőle, és a vége az, hogy a béka- nyálas színváltó mocsár helyett újabb csatornát kell ásni, ami évekig eltart. — A nép is fegyelmezetlen — korholja az uruki társadalmat a nagytőzsér. Ahogy jöttem a charvanával*, láttam, hogy a parasztok a templomföldek gátjait átvágták, és a vizet a maguk földjére folyatták. Ez így nem jó. Nincs elég szigor. — Harmincad — enged a fejékes némber. A tamgarü konok. Tudja, hogy mindent megkap. Az utolsó csepp vérig mindent ki akar szipolyozni. — Nem lesz jó helyen az új siqqurratu — morgolódik kelletlenül. — A városfalak mellett! Túl közel van a déli csatorna. — „Megint a csatornákkal van baja. Ez gyanús. Szóval az öntözőműveket akarja, azért szónokol annyit.“ — A város alatti csatornáknak túl magas a medrük. Az iszap feltornyosodik bennük. Nemsokára magasabb lesz a meder, mint a körülötte levő szántók, és akkor majd mászhatunk Urarát dombjára, miként Ut-napisti tette vala a gályájával — fejezi be. Ur Nammu türelmének a fonala szakadozik. — Biztosítékul neked adom az égal földjeit. Tiéd lehet a vízbérlet. A tamgarü leszegi kövér bikafejét: — Legyen! Hozzál írnokot! Az írástudó nesztelen lépeget a festett téglapadlón. A földre ül keresztbe rakott lábakkal. Kislány még, lapos mellekkel. A háromélű nádirónt szokta volt rágcsálni, meg is látszik * Szumer szó: karaván a végén. Csak tanonc, azért nem engedheti dús hajzatát szabadon, az arcába, hanem a füle mögött szorosra fűzi egy varkocsba. — Testvér, szövegezd meg az egyezményt — szól a lugal az asszonyának. Pedig nem a húga. Csak így szokás, kedvességből testvérnek híni a feleséget, mint Egyiptomban. Kivált az ilyet, aki jogtudó is, és a nagypiacon törvényt szokott látni az úr helyett. Šagarukturiaš nekilát. Diktál. — Én, Ur Nammu, Ani isten képmásában, a siqqurratu építésének első évében, Du'uzu havának tizenegyedik napján és Náibum, uruk- béli tamgarü, Egiti és Fiai bankház tulajdonosa, ezennel... Az üzér félfüllel odafigyel a szövegre. De beleszúrt egy tüske a májába. Megtetszett neki Šagarukturiaš íródiákja. A nádvesszője leheletes könnyedséggel futkos, vés a még puha agyagtáblába. Takarékoskodik a hellyel, képes volna az apró táblára akár hatszáz verssort is leírni. Sok verést kaphatott az ummiátői* a nádpálcával, míg megtanulta az ilyen spórolós módszert. „Biztos nagyúri csemete“ — próbálja csi- títani elhízott máját a tamgarü. „Akkor úgyis hiába. Vén vagyok hozzá és csődöt mondana a férfiasságom.“ Šagarukturiaš összeérőre festett, vastag szemöldje alól jól látja a pénzember vergődését. Sebtiben diktálja a kamatlábat. A, dehogy a beígért harmincadot. Csak tizedet. Ügyse hallja a tulok, fülében a szerelem taplója van. Nem igaz, hallja. Nem a füle, az esze dugult el. Bánja is ő most a tizedet, csak ezt a madárfiókát megkaparinthatná. A szerpapok behozzák Šamaš** isten agyagszobrát. Előtte esküsznek meg Anura, hogy az utolsó ákombákomig mindent betartanak. Majd pecsételés, ^tanűk záradéka. És újra a kegyetlenül tűző nap, amint áthalad a Királyok utcáján a napernyője alatt, amit a szolgája tart a feje fölé. Azóta folyvást szaglászott a tamgarü. Kereste a szögletes gyereklányt. Mivelhogy semmiben se hitt, csak az áruban, ingatlanban és pénzben, nemigen szokta volt az istenházak küszöbét koptatni. Most mégis elment az Írnokok kápolnájába, Nabühoz. Ott van az írnokok jegyzéke, akik képesítést szereztek. Nabünak két szarv ékíti a homlokát, ez az okosságának a jelképe. És megértő, hiszen ízibe előparancsolta a szobra mögül a šangát, a papot. Kopaszra nyírt feje volt neki, és * Tanító ** A jog istene
