Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Hajdú András: A bolond meg a gyermek (elbeszélés)
Hajdú András a bolond meg a gyermek A kapuban megigazította a nyakkendőjét, és titokban a gomblyukába tűzött egy fűszálat is. Már nem is emlékezett rá, milyen régen jött az intézetbe, és most éppolyan magabiztosan akart távozni, ahogy azelőtt szeretett járni, ha már így visszatér az életbe. Az úton néhányan meghökkentve pillantottak rá, de őt ez nem zavarta. Gyors,) csoszogó léptekkel ment. Néha-néha ijesztő hirtelenséggel torpant meg, hogy fejét felemelje vagy a föld felé hajtsa, s úgy figyeljen a madárcsicsergésre vagy a levelek közti titokzatos susogásra. Megállt egy fa alatt, hogy egy madárra bámuljon, amely semmi érdekeset nem csinált, csak unottan és fölényesen borzolta a tollát. Amikor egy tisztáson át meglátta a füstös völgyben a városkát, megint megállott egy pillanatra. A város mögött, domb tetején, ott emelkedett az intézet, mögötte újabb hegy, amögött ismét, és azon túl az ég hét fátyolával. — Milyen szép! — kiáltott fel, és arcát az égre emelte, az érett, delelő égre, a sárgával szegett nagy kék mennyezetre, a csillogó boltozatra, a fényekben viliódzó napkorong felé. Azután a falu felé vette az útját. Sietett. Minden a kedve szerint alakult. A kerítés mellől rászólt egy gyermek. — Mit csinálsz, bácsi? Megtorpant. Odament a kerítéshez. Remegő kezével a léchez támaszkodva, a gyermek felé hajolt. Összehúzta a szemét, hogy csak két sötét csík maradt belőle. Megnézte a gyermeket. — Az ember kobakjában sötét húsdarab van. Ez a legsilányabb eszecske, A kobak felett van az igazi ész. Az ész felett pedig az észóriás. Aki az eszecskéjével él, az épphogy orrával szántja a földet, udvart sepreget, tollat foszt, és úgy érinti meg az. igazságot, mint kutya a farkával a földet. Ez egy. Aki ésszel él, az már tud valamit, szájjal, beszéddel nyúl az igazság felé. Megmondja, hogy nem akar már udvart sepre- getni, tollat fosztani. Ez kettő. Akinek óriási az esze, az már lábra áll, feléri az igazságot. És mert lábra állt, elindult, és nem seper többé udvart, nem foszt tollat. Ez a harmadik. Ezt csinálom én. Érted? A gyermek bólintott, mint aki megértett mindent. Aztán felhúzta a vállát. Később szeme tágra: nyílt. — Nem érted, ugye? Pedig mindennek a világon értelme van. Csak nem adatott meg, hogy valóságosan lásson mindenki. Te csak nézel, de nem látsz. Én látok, és megmondom neked, hogy minden, ami van, ugyanegy vegyülékből gyúródott egybe. Nem is lehet okunk és célunk, hogy különösen büszkék legyünk embervoltunkra. Embernek, virágnak, bogárnak, kődarabnak egyforma az értéke. Megmondják neked a vegyészek. A gyermek mosolygott. — Virág, bogár, kődarab... Te ezzel játszol? Nem szeretett kérdésekre felelni. Zavarták a kérdések. Nagy erőfeszítéssel félrecsavarta a fejét, hogy ne is lássa a kérdezőt, és elhárítsa az újabb kérdést. Fejével lassan félkört írt le, így nézte végig a fák és falak alkotta udvar fényben úszó szög-
