Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - HAGYOMÁNY - Tőzsér Árpád: A problematikus Forbáth Imre

szocializmus, felé fordulásukkal magyarázták. Ennek az irodalomelméleti posztulátumnak következményeképpen megszaporodtak a „szocialista költők“ (különösen az utolsó húsz év alatt), akik a megismerés természetes fokait megkerülve a társadalomtudományi megismerés eredményét fogadták el s öltöztették „költői" képekbe. Ezek a költők elfeledték, hogy a költői megismerés tárgya elsősorban maga a költő (mint az egyedüli „ding an sich“, amelyet belülről megismerhet), de mivel minden magában való dolog egyidejűleg jelenség is, mivel valahol minden „azonos“, a költői önmegfogalmazás akkor hiteles, ha azt a más megismerési diszciplínák által felfedezett egyetemes valóság is igazolja.

Forbáth Imre nem irodalomelméleti meggondolásokból kiindulva fordult a munkásosztály felé, fogadta el korának leghaladóbb társadalmi igazságát. Ün. szocialista, vagy legalábbis szociális tárgyú versei mégsem annyira saját igazságúak, mint nagy antimilitarista, vagy antifasiszta költeményei, s ennyiben az előbb leírt versalkotó módot idézik. Ezek a versek, úgy tűnik, időben és szemléletben egyaránt más-más korszak termékei. A Szlovák tájkép, a Favágók, az Egy tál krumpli, A fekete irt- ványon, az Október-szonett stb. a Favágók című kötetben jelentek meg, tehát 1925—29- ben íródtak, s a szemléleti materializmusnak azt a fokát tükrözik, mikor a költő látja a társadalomban létező ellentmondásokat, de csak látja (és láttatja), s nem magyarázza őket. (Stílszerűen illeszkedik ehhez a versek többnyire harmadik személye.) Az ellentmondások eredőit nem látjuk, s éppen ezért a feloldásnak csak a vágya lehet itt jelen, indulatok, feszültség, pátosz formájában.

A fordulatot a Mai Hamlet monológja jelzi. „Nos, hív a gyors idő: választani muszáj / lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés'.“ De következhet-e az ilyen szándékolt, más megismerési diszciplínák (politika) sugallta fordulatból az ellentétek költői feloldása? A költő, aki eddig gyakorlatilag már rég a szervezett munkásság oldalán állt, most versben, program tekintetében is melléjük áll, de mivel a műben a fordulatnak nincs oksági meghatározottsága, a felismerés nem lesz megismeréssé, s a programból nem lesz megvalósulás. Ennek az érdekes jelenségnek szubjektív okai vannak, melyekről maga a költő így vall: „...nem tudtam áttörni társadalmi származásom és helyzetem korlátait, mindvégig megmaradtam revoltáns kispolgárnak, individualistának, tipikus intellektuelnek, aki a saját életének a romlását, magányosságát és kiúttalan krízisét jajongja. A melankóliával és rögeszmével vívó modern intellektuel művészete az enyém, ki:

bármennyire is tisztán látja a társadalmi szükségszerűséget és az ember emancipációjának egyedül lehetséges útját (kiemelés tőlem, T. A.), mégsem képes szakítani osztálya attitűdjeivel; ki kávéházi asztalnál jobban érzi magát, mint a harcos élet viharában, s aki mértéktelenül túlbecsüli az egyéniség s az esztétikai formák értékét." — A hangsúly itt a kiemelt részen van: „ ... bármennyire is tisztán látja a társadalmi szükségszerűséget..." Forbáth tisztán látja, hogy: „Döngő léptekkel munkásmilliók / vonulnak föl, föl, szebb jövő felé — / s ti hervadoztok, őszi fű a réten?“

— de mivel ez a felismerés nem életjelenségek lírai átéléséből következik — megmarad filozófiai általánosításnak, s a lázadása mondva- lázadásnak. Nem véletlen, hogy a Forbáth- műben alig találtunk életrajzi vonatkozásokat. S ha igen (Na Maninách, Ballada, Éhes költő víziója, Na Bojišti 14, Elégia), akkor egy család és társadalmi vonatkozások nélküli csavargó képe áll össze belőlük, akinek a lázadása nem könyörtelen és megkerülhetetlen társadalmi törvény, hanem istentiszta szenvedély, morális meggyőződés. Ez a valóságfeletti destruktív alkat képes észrevenni és költőileg megformálni környezetének ellentmondásait, (olyan súlyos képek, máig modern versek születnek ebből a „képességből", mint az Egy tál krumpli, Október - szonett, Pór Bertalan, Festő barátomnak stb.), de az ellentmondások feloldására — éppen valóságfelettisége (értsd: munkásosztály felettisége) miatt — már csak hellyel képes. Hellyel! (Mint pl. a Mikor a néma beszélni kezd, az Üdvözlégy újszülött, vagy a Költőkhöz intő szózat — az utóbbi néhány patetikus, szólamos résztől eltekintve.) Pontosan úgy, ahogy a költő maga írja: „ ... mégis van pár versem, ... ahol a korlátok áttörése mégis sikerült..." S ott a valóság ellentmondásai mellé odakerülnek a tudat ellentmondásai is, s tanúi, részesei lehetünk a kínban, szoros érdekeltségben születő szintézisnek, feloldásnak. Ezek a versek azonban valamiképpen — ha szociális ellentétek feszítik is őket, — antimilitarista-humanista szem- pontúak:

„Nektek beszélek: munkások, parasztok,

Kik ott voltatok az összes frontokon,

Kik mindkét oldalán a frontnak Véreztetek s dögöltetek óriási halomban. Miért? Miért?... Ezt kell mondanom:

Hogy a gyárosok fabrikálni tudjanak tovább, Hogy a kereskedők pangás miatt ne panaszkodjanak,

Hogy a börzéken följebb rohanjon az árfolyam, Hogy ára legyen szénnek és acélnak,

Hogy gömbölyűre hízzanak a halál kerítői, Hogy paktálni tudjanak sima diplomaták,