Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Két bemutató mérlege

hogy meghalt. Ferenc azonban látja, hogy csak alszik, s ezt a félreértést saját javára fordítja. Az eredeti szövegből ez világosan kitűnik. „Az álom és ü halál ikertestvérek..."

— mondja Ferenc, majd így folytatja: „Cseréljük fel most egyszer a neveket! Üdvözlégy, derék álom, halálnak foglak hívni! (lezárja apja szemét!)“ Ez az utóbbi rész azonban a komáromi előadásból kimaradt. így a nézők is azt hiszik, hogy az öreg gróf valóban meghalt. Ezért hat aztán annyira szentivén- éjiálom-jelenetnek Moor gróf későbbi feléledése.

Persze folytathatnánk ezt a szövegösszehasonlító viviszekciót pro és contra is, de az előadás nívója nem érdemel meg ilyen részletező fáradságot.

Annyi azonban bizonyos, hogy egy rossz előadás is erőpróba, és sok mindenre rávilágít. Elsősorban a negatívumokra. Ilyen negatívumnak számít maga a darabválasztás és a rendező személyének a megválasztása is.

Félreértés ne essen, nem vagyok ellene, hogy a komáromi Területi Színház vendég- rendezőket hívjon meg színpadára. Sőt, úgy gondolom, hogy egy-egy jelentős színházi egyéniség sokat segíthet minden vonatkozásban. Ezúttal azonban nem ez történt, s különösen furcsán hatott, hogy éppen egy Schil- ler-bemutatóra kellett győri rendezőt hívni! Az előadás arra is rávilágított, hogy a hagyományos és konzervatív kulissza a modern nézőt még az úgynevezett klasszikus daraboknál is zavarja; és hogy ne csak negatívumokat emlegessünk, Dráfi Mátyás Moor Ká- rolyát és Thirring Viola Amáliáját még ebben a nagyon nem schilleri előadásban is schille- rinek éreztük. Ők ketten biztosan mozogtak a rájuk szabott kosztümökben, szövegmondásuk is meggyőzően hatott, s egész szereplésük azzal a tanulsággal szolgált, hogy más kosztümös darabokban is elsősorban rájuk kell gondolni. Hogy kissé triviálisan foglaljam össze az eredményt, a két előbb említett szereplő sikerét: örülni ez is elég!

Mindjárt elöljáróban elmondhatom, hogy a Bernarda háza bemutatója nagyobb örömömre szolgált, mint a Schiller-előadás. Az igazi színházi siker azonban ezúttal is elmaradt. Hogy az okokat elmondhassan, a szerzőhöz és drámájához kell visszakanyarodnom.

Federico Garda Lorca, a spanyolok Radnóti Miklósa, a Bernarda házát a harmincas évek első felében írta. A szövegkönyvből útmutatást meríthetünk: „Történik Kasztíliában 1935- ben". A történet könnyen rögzíthető. Bernarda Alba özvegyen maradt gazdag parasztasszony öt lánya fölött zsarnokoskodik. A legidősebb lány, Augustias 39 éves, a legfiatalabb, Adéla 20 éves. Természetesen valamennyi férjhez akar menni. De a faluban csak egyetlen gazdag kérő akad, a 25 éves El Romano. Az élet természetes törvénye azt diktálná, hogy a fiatalabb Alba-lányok közül válasszon menyasszonyt, Bernarda azonban úgy dönt, hogy a megsavanyodott 39 éves Augustias legyen a leendő ara. A többi lány beöltözik a kötelező nyolcéves gyászba. Életükből kirekesztődik a külvilág, és csak a ház falán átszűrődő aratók dala, az öreg cselédlány meséi, s a bolond nagyanya, María Josefina őrült igazmondása hoz hírt az életről. E belső családi fülledtségben rejlik a dráma konfliktusa. A lányok sorban beleszeretnek a házuk körül egyedül látható férfiba, a kérőbe, de csak Adéla tudja a kétségbeesett vágyat cselekedetre váltani. Titokban Pepe el Romano kedvese lesz, és amikor a botrány kitudódik, szobájába zárkózik, és felakasztja magát. A zsarnok anyának a tragikus pillanatban is az az egyetlen gondja, hogy az igazság rejtve maradjon. „Ö, Bernarda Alba legkisebb lánya szűzen halt meg! Hallottátok! Csend! Ha mondom! Csend!“ — suttogja visszafojtott indulattal a darab végén. A darabnak már ez az egysíkú értelmezése is elegendő feszítő erőt rejt magában, nem kevesebbet, mint amennyit egy naturalista-realista dráma igényel. De Federico Garcia Lorca költő is. Kéziratának első oldalára ugyan azt írja, hogy: dráma, három felvonásban, s benne naturalista hűségre törekedett (erre a törekvésre bizonyára az akkori proletkultos idő buzdította), a megvalósításban azonban szerencsére nem tud következetes maradni. S nemcsak azért nem, mert egyes Garcia Lorca-kutatók szerint az egész dráma szimbolikus műnek is felfogható, ahol a családi tragédia egy nemzet tragédiáját jelképezi, s amelyben az anya személye a zsarnokságot, Adéla személye az új világért, az új életért folytatott harcot képviseli, hanem azért is, mert a dráma naturalista-realista szövegét át- meg átszövik a költészet csillogó szálai. A vízre, folyóra, tengerre utaló mondatok, az udvarban fehér bálványként álló csődör, — mind-mind jelképes jelentésűek, szomjúságra, éhségre, fülledtségre utalnak, atmoszférát ihlető erővel bírnak.

Ügy érzem, a komáromi bemutató elsősorban a darabnak ezzel a második síkjával maradt adós. S amivel még adós maradt, azt már más spanyol drámák más bemutatóin és a Bernarda házával kapcsolatban is többen el