Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - VETÉS - Németh István: Indulás elé - Bánó Miklós: Virradat előtt

vetés

Irodalmunk zsengéi

Németh István

indulás elé

Néha kis dolgok is naggyá nőhetnek, aszerint, hogy hogyan szaladnak össze a szálak, és milyen a szándék, amely életre hívta, élteti őket. Ilyen tudattal, meggyőződéssel próbáljuk megindítani és havonként az olvasó kezébe adni az ifjúsági klubokban tömörülő fiatal irodalmárok rovatát. Szeretnénk, ha kezdő íróink számára talpraállási lehetőséggé válna ez a néhány oldal, amelyet az Irodalmi Szemle rendelkezésünkre bocsát. Lehetőségben épp olyan parányi^ mint amilyen határtalan; rajtunk múlik, milyen lesz a visszhangja, hatása, egykori értéke.

Illyés Gyula írja anyanyelvűnkről: „Irodalmunk hátramaradottsága mellett a legdöntőbb bizonyíték, hogy írás közben még nyelvhelyességi aggodalmunk lehet. Eszközünk tehát még nem tökéletes“. Ha Illyés így, mit mondjunk mi, akik nem egy esetben előbb az idegen nyelvet tanulgatjuk, és csak aztán lázból, szeretetből láncoljuk magunkat saját anyanyelvűnkhöz. Akik az anyaggal küzdve küzdünk érte is, de tanuljuk is azt. Sokszor csak 30—40 éves korunkra tudjuk hiánytalanul elmondani azt, amit tapasztalunk. Nem ritkán velünk tanulják a tanítók is a nyelvet! Mit tehetünk? Türelmet kérünk. Fogszorítva próbálkozunk és kísérletezünk is egyszerre. Ha előszörre nem sikerül, sikerül majd másodszorra; ha nem hisznek bennünk, legalább mi higgyünk önmagunkban. írunk, tanulunk, hogy majd valamicskét mi is elmondhassunk erről a bonyolult korról.

Már régen esedékes és időszerűi volt egy ilyen irodalmi rovat megteremtése. A nyolcak kifuttatása után irodalmi fórumaink — kevés kivétellel

— ha adtak is néhány fiatal tehetségnek útlevelet, inkább csak a tradicionálisabb vonalon haladóknak. Ehhez hozzájárult az is, hogy irodalmi lapjaink olvasóközönsége nagyon kevéssé igényli a nehezebben emészthető kísérleteket, újratörést. Most végre itt van a fiatalok fóruma. Azoké a fiatal értelmiségieké, akik jelenleg ifjúsági klubokban tömörülnek, és a klubokon kívülieké is persze, minden valamirevaló fiatalé, aki tehetséget érez magában, és irni akar.

Bánó Miklós

virradat előtt

Horizonttól horizontig egyforma, sima, fénylő kőlapok, perspektíva szerint rohanó négyzetek. Egyenes, hosszú sorok.

A távolba ismeretlen, elfelejtett kezek egy antik szobrot, torzót helyeztek. Szivárog a puszta galaxiák fénye, és az üres álomtér lila világában itt-ott felcsap valamilyen érthetetlen zene

... tam ... tam ... tam . . . tamtam ... tam ... Lassan terjed ez a változatlan, öröknek, sorsnak látszó ütem.

Aztán elnémul, belefagy a kék éterbe.

Leszáll a szürke köd, még zöld a lámpák fénye.

Mindenhol fények, sok fény. Reggel van. Kidobtam egy éjjelt a szemétre.