Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - Somerset Maugham: Menekülés (elbeszélés)

Még beszéltem, amikor nyílt az irodám ajtaja, s az írnok lépett be. A holland háttal állt az ajtónak, de az sincs kizárva, hogy az írnokom egy kicsit hevesebben nyitott be a kelleténél. A lényeg az, hogy a holland felordított, vagy két lábnyira felszökött a levegőbe, és előrántotta a revolverét.

— Mi az ördögöt csinál? — szóltam rá.

Mihelyt látta, hogy csak az írnok jött be, magába roskadt. Nekidőlt az íróasztalnak, zihált, és szavamra, úgy reszketett, mint akti a hideg lel.

— Bocsásson meg — mondta. — Az idegeim. Borzalmasak az idegeim.

— Veszem észre — szóltam.

Elég kurtán bántam a pasassal. Az igazat megvallva azt kívántam, bárcsak ne marasztaltam volna. Látszólag nem ivott sokat, és igazán csodálkoztam volna, ha a fickót a rendőrség üldözi. Ha mégis, morfondíroztam, aligha lehet olyan bolond, hogy egyenesen belesétáljon az oroszlán torkába.

— Az lesz a legjobb, ha most szépen lefekszik — ajánlottam neki.

Szedelőzködött, s amikor beléptem a bungalóba, egész nyugodtan ült a verandán,

de mereven, mint aki nyársat nyelt. Előzőleg megfürdött, megborotválkozott, és fehérneműt is váltott, és így már egész elfogadható volt a megjelenése.

— Miért ült ki a veranda közepére? — kérdeztem. — A nyugágy sokkal kényelmesebb.

— Jobb szeretek ülni — mondta.

Furcsa, gondoltam. De ha valaki ebben a kánikulában jobban szeret ülni, mint feküdni, az az ő baja. Nem sok csodálnivalót találtam rajta, elég magas, tömör alak volt, szögletes fejjel és tövig nyírt tüskés hajjal. Ogy negyven körül járhatott. Leginkább az arckifejezése ragadott meg. Apró kék szeme volt, és lappangott a szemében valami, ami egész lekötötte a figyelmemet, az arca pedig, hogy is mondjam csak, megereszkedett; az volt az ember érzése, hogy menten elsírja magát. Volt egy jellegzetes mozdulata, a bal vállán keresztül hátra-hátrapislantott, mintha hallott volna valamit. Te jó ég! Azt az idegességet! De alig hajtottunk fel egy-két pohár whiskyt, megszólalt. Kitűnően beszélt angolul; egy jelentéktelen kiejtési hibát kivéve aligha ismerte volna fel az ember, hogy idegen, és meg kell mondanom, hogy jó elbeszélő volt. Sokfelé megfordult, és sokat olvasott. Öröm volt hallgatni.

Délután három vagy négy whiskyt is megittunk, később egy csomó gint, vagyis mire eljött a vacsora ideje, a legjobb úton jártunk a mámor felé, magam pedig arra a megállapításra jutottam, hogy az én hollandusom átkozottul rendes fickó. Persze, vacsora közben is felhajtottunk egy-két pohár whiskyt, és történetesen egy üveg Benedictine-em is akadt, szóval még likőröztünk is. Nem tagadom, alaposan be- esíptünk.

Végre aztán elmondta, miért jött. Fura egy história.

A házigazdám elhallgatott, és úgy nézett rám, félig nyitott szájjal, mintha a történetnek már a puszta emléke is újra megrázná.

Ő, a hollandus, Szumátráről jött, megbántott valahogy egy bennszülöttet, és a bennszülött esküvel fogadta meg, hogy megöli őt. A holland eleinte félvállról vette a dolgot, de a fickó kétszer vagy háromszor is próbálkozott, és mindinkább felért az öngyilkossággal, ha marad, úgy látta hát, jobb lesz, ha egy kicsit eltűnik a környékről. Átment Batáviába, mégpedig azzal, hogy ott majd igyekszik kellemesen eltölteni az időt. De amikor egy hete volt már ott, látja, hogy a fickó egy fal tövében utána oson. Képzelje, nyomon követte. Látszott, hogy nem tréfál. A holland kezdte megérteni, hogy a játék komolyra fordul, és úgy vélte, legokosabb lesz, ha átlóg Surabajába. Nos, egy napja kószált a városban, tudja, milyen népesek ott az utcák, egyszer véletlenül megfordul, hát látja, hogy a bennszülött teljes nyugalommal ott lépked a nyomában. Sokkot kapott. Mindenki sokkot kapott volna a helyében.

A holland egyenesen a szállójába rohant, összekapta a holmiját, és a legközelebbi járattal áthajózott Szingapúrba. Természetesen a Van Wyckban szállt meg, minden holland ott szokott megszállni, és egy szép napon, ahogy pont a szálló előtti kertben poharazgatott, a bennszülött szépen besétált, bátran és szemtelenül az asztalok közé, vagy egy percig méregette szemével a hollandot, és eltűnt. A holland azt mondta, hogy erre végképp megbénult. A fickó bárhol beledöfhette volna a krist,