Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok

— Igen, sok nehézség van még — hajtogatom én is, és közben engem is hatalmába kerít a saját tehetetlenségem érzete. Ha most a közelemben lenne Bányai tranzisztoros rádiója, lehet, hogy összetörném.

— Ki fog most majd Piroskára vigyázni? — kérdezem.

— Mindnyájan — válaszolja az igazgatónő.

Mindnyájan, ismétlem magamban, és ez a

mindnyájan hirtelen senkivé és semmivé foszlik bennem. A mindenki senki. A mindenkit mindig konkrét személynek kell képviselnie, hogy valaki legyen belőle.

— Tudja, mi jutott az eszembe? Hogy el kellene távolítani a tetoválásokat a lányok testéről. Nem szabad, hogy meg legyenek jelölve. Ha legalább kívülről le lehetne mosni róluk a szerencsétlen gyerekkort, azokat a rossz éveket.. . Én úgy gondolom, azok a tetoválások idővel mélyebbre szívódnak ...

— Nem tudom, hogyan gondolja.

— Plasztikai műtéttel el lehet távolítani a tetoválásokat.

— Arra nincs betegsegélyző.

— De talán a felsőbb szervek segítenének... Ha megindokolnánk ...

— Megpróbálhatjuk ... Bár elég irracionáli- san hangzik.

— Miért? Azért, mert szellemi tényekre, következményekre hivatkozunk?

— Igen, azért is... Materiálisabb érvelések kellenének... Ismerem a felsőbb szervek gondolkodását ...

— Én is ismerem... De ez mit sem változtat a materializmus lényegén... Én is materialista vagyok, olyan materialista, aki abban hisz, hogy minden anyagi javulás szellemibbé tette a világot. Igenis: szellemibbé — ismétlem teljesen fölöslegesen, s ugyanaz a tehetetlenségérzet tölt el, mint az előbb . ..

— Maga cigarettát adott a növendékeknek.

— Igen.

— Itt a növendékeknek tilos a dohányzás.

Várom, hogy folytatja, de többet nem fűz

hozzá.

— Maga szerint helytelenül cselekedtem?

— Az intézet fegyelmi előírásai...

— Hagyjuk a fegyelmi előírásokat... Tizenöt, tizenhat éves lányokról van szó, méghozzá olyan lányokról, akik már egyebet is csináltak, mint titokban dohányoztak... Én őszintén akarok velük beszélni, a lelkükhöz akarok férkőzni, közben az orruk alá füstölök, a cigarettatárcám degeszre tömve cigarettával, ők kérnek tőlem egy cigarettát, és én erre azt válaszolom, hogy nem adok... Közben azt is tudom, közülük nem egy képes cigarettáért megszökni az intézetből, útközben aztán sok

minden történik... Én nem tiltanám a dohányzást.

— Gondolkozni fogunk rajta, de hangsúlyozom, ez nem tőlem függ ... Egyébként is nemcsak tizenöt és tizenhat éves lányok, hanem lényegesen fiatalabbak is vannak itt.

— Piriké, ugye, akit a mostohaapja megerőszakolt még kilencéves korában ...

— Tizenkét évesek vannak hárman is, de már egyik se lány ... Egyik se ...

A cigarettaügy így függőben maradt, de én nem akartam ilyen gyors békét kötni a tehetetlenségemmel.

— Maguk verik a növendékeket.

— A fenyítésnek ez a módja is előfordul... De esak a legvégső esetben.

— S melyik az a legvégső eset?

— Ha már a szép szó nem használ.

Ezt is ismerem, a szép szót is ismerem, csúzligumi szólam, úgy lehet húzni, amilyen messze ülnek a valótlanság verebei a háztetőn.

— És akik megszöknek, azokat lekopasztják és megverik ...

— A fegyelemsértőket egyébként maguk a növendékek büntetik meg ... Ez így nem any- nyira megalázó.

Hogy mennyire megalázó, mindenesetre Bányaitól, kopasz Rézitől kellene megkérdezni.

Persze Bányait nehéz nyilatkozatra bírni.

— A, hülyeség az egész. Különben is kinő, s ha már kinőtt, akkor megint megszököm.

— Csak akkor?

— Miért? Menjek talán így világ csúfjára, hogy kiröhögjenek a haverok? A Vecserka is velem jön, meg a Gáfor. Már az egészet megbeszéltük. Remélem, nem köp be a dirinek. Azt a vén csoroszlyát úgy gyűlölöm, mint a bűnömet...

ördög tudja, mit csináljak. Talán Vecserkával kellene beszélnem, hátha sikerül visszatartani .. .

— Gondolja meg! — próbálkozom Bányaival.

— Kár a benzinért, csak nem fogok itt kuksolni, amíg megavasodom. Nézze meg a tenyeremet, már úgy néz ki, mint a rinocérosz feneke. Hajnalban fölkelni, brigád, tanulás, brigád, még arra sincs idő, hogy az ember a tükörbe nézzen ...

— Mariska is magukkal megy?

— Egy frászt, az minden gaméjjal lefekszik... S úgy hozzák vissza mindig, mint egy disznót. Én, ha innen meglépek, tetőtől talpig kistafí- rozom magam... Most azt hiszi, hogy ellopom ... Nem lopom ... Megveszik a haverok.

— Nézze, Bányai, ha maga megígéri, hogy nem szökik meg, én legközelebb hozok magának valamit... Valami szépet...

— Ugyan, kár a gőzért. Pont maga fog ide- járogatni. Körülnéz, leírja, amire szüksége