Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok
mesélje el egész vulgárisán az élményeit. Ha összeszidják, sajnálja a történteket, azzal védekezik, nem tehet róla, de legközelebb újból elölről kezdi. Ha katonák mennek el a ház előtt, nem figyel a tanításra, képes azt állítani, hogy az egyik katona a bátyja volt, és a nevén szólította. Az egész osztály előtt kijelentette, hogy gennyes folyása van. Az utcán elveszi a kis gyerekek pénzét, s édességet vesz rajta. Rendetlenül, piszkosan jár. Sohase mond igazat. Betegesen hazudozik. Egész történeteket gondol ki. A beszéde sohase igaz, bár igen meggyőzően hangzik... A manuális munkához jó a viszonya.“ A bejegyzések különböző nevelőktől származnak. De igen egybehangzóak. Mit is kérdezzek én Marikától? Az ő ügye tiszta sor. Tizennégy testvér, iszákos apa, anya, a környezet ... A Wechsler-féle intelligenciapróba 102/66. Ha bizsereg a feje, férfiak után kell rohannia. De hiszen ez kész orvosi eset. Mit lehet vele itt kezdeni? Lekopasztani és eldöngetni? A fák az ilyen kérdésekre nem válaszolnak, de én nemcsak tőlük tudakolom, az intézet igazgatónőjétől is megkérdezem. Sőt, azt is javasolom, hogy talán tompítószereket kellene adni Marikának. „Azt nem lehet, az előírásellenes volna. Marika még csak tizenöt éves. Tizenöt éves lánynak nem szabad tompító gyógyszert adni.“ De ha elszökik és két- három férfival hál éjszakánként, ha gonorr- hoeát kap, az jobb? Erre az igazgatónő se válaszol, és a fák se válaszolnak, azok a fák sem, amelyek közt Marika lovagol őzek, mókusok és szarvasok hátán. A „seholsincsvége“ úton járunk. Már az ötödik cigarettát szívjuk, Marika is, én is. — Nem árt meg? — Ez? ... A ... Szeretek bagózni... Ha van, többet is elszívok... Különösen, ha a fejem bizsereg. Egyre szaporátlanabbul kérdezgetek. Minden olyan reménytelen. S a reménytelenség nem inspirál. — Magának volt egy tanítónője ... — Melyik? — Hát az, amelyik magukhoz is elment, meg írt is magának. — Ja, az a vénkisasszony. — Szerette? — Szerette a halál... — És kit szeret? — A vőlegényemet. — A vőlegényét? — Nem hiszi? Pedig van. Kérdezze meg az igazgatónőtől. Szvettert is vett nekem, meg fejkendőt. — Hová való? — Osztravába. — Az messze van. — Most is oda akartam menni... De útközben elfogtak. — Hol? — Egy padláson; egy zenésszel voltam... Szépen tudott hegedülni... Mi is áll abban a jellemzésben? ......Betegesen hazudozik. Egész történeteket gondol ki. A beszéde sose igaz, bár igen meggyőzően hangzik.“ H a egészen őszinte akarok lenni, örülök neki, hogy vége szakad ennek a céltalan kérdés * és felelet játéknak. Uzsonnára hívnak. Utána a társalgóban közös megbeszélés lesz. Megismerkedem az összes angyalokkal. Kutyafrász is ott lesz, helyesebben Vecserka, az az érdekes kis angyal, akinek dióbarna színű szája volt. A társalgóban már elő van készítve a dobogó, azon egy asztal. Ide kellene ülnöm. Az angyalok velem szemben foglalnak helyet, s az egyik nevelőnő is közöttük ül. Megmagyarázom, hogy én szédülök a dobogón, különben sem szenvedek dobogómániában, egyszóval jobb lenne, ha egy magasságban foglalnánk helyet. A nevelőnő nem tiltakozik. Összetoljuk a székeket, az angyalok egészen szorosan körém tömörülnek. Aztán egy ideig csend van. Zavartan bámulunk egymásra. Engem az öreg nevelőnő zavar, meg az ablakon túli világ, amely bekukucskál a terembe. Mindenki igyekszik szorosan mellém kerülni, csak Marika ül teljesen távol tőlem, a köténye csücskét rán- cigálja. — Marika, nem jön közelebb? Csak a vállát vonogatja. A nevelőnő haragos szemmel néz rá. — Énekeljünk! — próbálkozom. — Valami beatlest — kiabálják hárman is. — Énekeljen először maga! — Ezt Vecserka süvíti felém, és megvetően hunyorog hozzá. — Közösen jobb lesz — védekezem. A nevelőnő bele is kezd egy népdalba, úgy véli, koromhoz mérten ez jobban illik hozzám. Egyszerre háromfélét is énekelünk, rettenetes hamisan. — Máskor pedig olyan szépen énekelnek — mentegetődzik az öreg hölgy —, karénekük is van, minden második héten. Vecserka! Te miért nem énekelsz? — Én inkább beszélgetni szeretnék. De nem maga előtt. — Az író úr egyedül akar velük maradni? — Ezt, igaz, kérdezi, de úgy nézek rá, hogy rögtön feltápászkodik. — És viselkedjetek rendesen!
