Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján
Szergej Zaligin ax Irtis páváján Partosd falu krónikájából A fiatal szovjet írók őszinte megnyilatkozásai mellett egyre nagyobb súlyuk és jelentőségük van a középnemzedékhez tartozó prózaírók műveinek, amelyekben összesűrűsödik az utóbbi évtizedek teljes szovjet valósága. Ezt elmondhatjuk Szolzsenyicin- röl, Baklanovról, s az ötvenes Szergej Zaliginről egyaránt, aki Az Irtis partján (Novij Mir, 1964. 2. sz.) című kisregényében — még Solohov után is! — sok újat és nem kevésbé dramatikusat és tragikusai tudott mondani a szovjet faluról. Szergej Zaligin (1913-ban született) pályatársaihoz hasonlóan elég korán (1929-ben) kezdett írni, bár művei csak 1936-tól jelennek meg rendszeresen. A második világháború kitörésének éveiben adja ki novelláinak első gyűjteményét. 1947-ben megjelenik második könyve, az Északi elbeszélések. Az ötvenes évek derekán falusi tárgyú karco- lataiban — vitatkozva a dogmatizmus sáfárjaival — bátran szembenéz az igazsággal. 1956-ban a Tanúk című jelentősebb novellájában már felfedezhetjük az élettel való határozott számvetés jegyeit. A rövid írás témáját az értelmiség köréből meríti. Három kispolgár arcképét villantja fel itt az író; s félreérthetetlenül leleplezi „hőseit“, akik azzal védekeznek, hogy mindig hallgattak, sohasem támogatták a konjunkturalisták „intézkedéseit“. A hazugság sokarcú. Ha hallgatunk, mikor szólni kellene — akkor is hazudunk... Első regényét — Altaji ösvények — csak 1958-ban adja ki. E művében az altaji kutatók életén kérészül az ember és a természet bonyolult viszonyát vizsgálja. Szergej Zaligin Az Irtis partján című rövid prózájában — mely nagy visszhangot keltett az olvasók táborában — becsületesen és őszintén kutatja középparaszt hősének, Sztyepan Csauzovnak sorsát, s e tragikus sors keserű igazságait. Szókimondóan és jóhiszemű kommunista szenvedélyességgel fedi fel azokat a torzulásokat, amelyeknek következményei még napjainkban is érezhetők. A kisregény alaposan kidolgozott realista alkotás, s mind stílusban, mind hangvételben rokon Szolzsenyicin „Ivan Gyenyiszovics egy napja“ című kisregényével. Hőseinek, Sztyepan Csauzovnak és Ivan Suhovnak is, van egy lényeges közös jellemvonásuk: az, hogy még a legkegyetlenebb körülmények között sem mondanak le az életről, van akaratuk és bátorságuk vállalni az élet sokszor kiszámíthatatlan buktatóit. Csauzov férfiasan helytáll, amikor Udarcev felgyújtja a kolhoz magtárát, s ösztöne úgy diktálja, hogy bosszút álljon a tettért. Az ösztönösség mögött már ott parázslik az öntudat is, de ezt a 30-as évek funkcionáriusai nem képesek benne felfedezni: kikiáltják „kulákbérencnek“ és a „nép ellenségének“, száműzik. Korjakin kerületi kiküldött, aki dönt Csauzov sorsáról, emberség tekintetében jóval mögötte marad. Itt nem csak voluntarizmusról van szó. Korjakin már megszokta, hogy visszaéljen a hatalmával, s bűnösnek kiáltson ki valakit anélkül, hogy előbb „elemezte volna a tényeket“. Ezeket a hajlamokat részben már Solohov is felfedezte Nagulnov (Üj barázdát szánt az eke) jellemrajzában. A kisregényt mind a szovjet, mind a szlovák kritikusok — L. Jakimenko, J. Sztari- kovova, Ivan Slimák — egészében véve nagyra értékelték. „Zaligin kisregénye tulajdonképpen nem is maga a múlt, hanem csak bizonyos távolság, amely likvidiája a jelen naiv átélését, megszabadítja azt az illúzióktól, hogy megerősítse az eszményeket“ — írja Ivan Slimák, a pozsonyi Komenský Egyetem fiatal russzistája a mű szlovák kiadásának utószavában. Zaligin kisregényének cselekménye 1931 kora tavaszán játszódik le, alig néhány nap alatt. Az alábbiakban bemutatjuk legjellemzőbb részleteit.
