Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Ivan Kupec: Versek
Ivan Kupec Ivan Kupec 1922. október 21-én született Hlohovcén. Költői debütjét „PoATa hviezd meniC masky" (1940) (A csillagok szerint cserélni maszkjainkat) címeri Ivan Kunos név alatt jelentette meg, s az akkori szlovák szürrealista törekvéseket tükrözte. Költői álnevének tudható be, hogy mindmáig a közel tizenöt évvet később megjelent ,.Nížinami Výšinami“-t (1955) („Hegyen-Völgyön"-t) tüntetik jel a költő első köteteként. Ez a kötet, amelyben az egykorú szociális valóság a szerző régebbi lírájából vett költői képekkel szövődik át, nagy visszhangot váltott ki az olvasók táborában. A kritika kiemelte a versek drámai feszültségét (amelyek a valóság és a szocialista társadalom felépítésének tervei között feszülő ellentmondásból táplálkoznak), a költő képalkotó készségét s verseinek dallamosságát, amely az akkori költészetben fehér hollónak számított. Ezeket a költői erényeket Kupec Mušia (1961) (Kagyló) című kötetében tovább fejleszti. A társadalmi mondanivaló itt is a költő érzelmi életének szenvedély esség ével it at ódik át. Következő kötete, a Mahonai (1964), tulajdonképpen az életről és a szerelemről szóló összefüggő nagyobb verskompozícióinak gyűjteménye, amelyekbe a termonukleáris halál borzasztó vízióját is szuggesztíven belekomponálta. Legutolsó verskötete, a „Vyzliekanie z hnevov" (1965) (Haragvetkőzés) is arról tanúskodik, hogy a szerző a szlovák költészet élvonalába tartozik. Költői műveihez szervesen kapcsolódik két esszégyűjteménye: a „Ne- smrtelní“ (1963) (Halhatatlanok) és az „Obrana poézie" (1964) (A költészet védelmében). Az elsőben a világköltészet klasszikusaival (többek között Petőfivel is) foglalkozik, a másodikban az antisematikus irodalom érdekében ragad tollat. Mint műfordító elsősorban a keleti költészetet, főleg a klasszikus kínai költőket ültette át szlovák nyelvre. Versei magyar nyelven most jelennek meg első ízben. rozsdavörös szimbólumok Ismertem egy embert, akihez úgy járt az öröm, mint fehér léggömb, s a vándorcirkuszi lövöldék szeplős rőthajú nője, a gyönyör felágaskodva pipiskédéit hozzá, tűsarkon feszítve rejtett húrjait, fekete harisnyában, rőten. A vígság elkoptatott szomorkás mondőkákból „a la szalonkamadár“ csipogott. A szomorúságnak kitaposott bakancs formája volt. „Halálom csoszogó bordélyházi nő lesz, alattomos, mint a tetű, mocskos és szürke, büdös budi szagú“. Amikor jött érte a kaszás, az arcán nap ragyogott. Nyugodtan feküdt, széttépett plakát pofával, Trágár vicceken röhögött, s csak egyet kiáltott: „Nem, nem kellenek a tűsarkú cipők, nem kellenek a vörös hajú lányok!“ Az utcán, az ablak alatt, rejtett húrokat feszítő tűsarkakat, fekete harisnyákat kopogtatott a nap, s egy vörös hajú nő felkapta fejét. műfordítóink műhelyéből
