Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből
Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből Cseh és szlovák irodalomtörténészek, akik magyar tárgykörű kutatásokat szoktak publikálni, szövetkeztek a cseh és a szlovák irodalomtörténet magyar kutatóival, s a felszabadulás huszadik évfordulójára közös kötetben jelentették meg tanulmányaikat, szám szerint húszat, valamint a húsz esztendő alatt megjelent magyar művek cseh és szlovák fordításainak bibliográfiai adatait. A vaskos kötet — olvassuk — egyidejűleg jelent meg cseh és szlovák nyelven Prágában és Pozsonyban. Ilyesmi még nem volt, kitűnő kezdeményezés, kár, hogy a kis példányszámú tanulmánykötet csak szakembereknek szól, a professzió har- eosainak és tanítványaiknak, műhelytanulmányok gyanánt, jóformán csak fölcsillantva a lehetőségeket a világos, egyértelmű összefoglalásra. A tanulmányok egyik-másik állításához kemény kérdőjel kívánkozik, s kérdőjelnél is több hiányjel, sőt ellenvélemény némely hitbuzgó summázással szemben, de azért a kötet nem fog vitát kiváltani, ahogy érdpmes összeállítói — Zuzanna Adamová, Karol Rosenbaum és Sziklay László — az előszóban megállapítják. A vitához kapcsolattörténetünk ennél mélyebb és bátrabb feltárása kellene, a kérdéseket meglökő, játszi egyensúlyukat felbillenő analitikus anyag és szemlélet, s ez hiányzik a kötetből a leginkább. De nem kétséges, hogy a tanulmányok jó része értékes, felhasználható adatszerűségeket, beállításokat és magyarázatot jelent, hasznos és figyelembe vehető építőanyagot kerít körül. Nézzük csak sorban! Julius Dolanský nyitott kaput dönget, amikor megállapítja, hogy az irodalomtól többet is kapunk, mint kapcsolataink bizonyítékát: a hasonlóságot s a közös jellegzetességet észlelhetjük. Helyes Dolanský megállapítása: a szlovák irodalomban egész fejlődésén át ott volt a tudata annak, hogy szláv irodalom, s legközvetlenebbül összefügg a cseh irodalommal. Kár, hogy a századok ritmusára utaló tanulmány csak a régibb irodalmi kapcsolatokat említi, az elmúlt másfél század roppant anyagát figyelmen kívül hagyta, pedig ebből az anyagból vehetett volna a régieknél is tanulságosabb és dialektikusabb példákat. Dolanský semmi újat nem mondó fejtegetései mutatják, mennyire hiányzik a politikai és társadalmi történet párhuzamos jelenségeinek elemzése, amely elemzés nélkül érthetetlen az irodalmi kapcsolatok analízise. Ján Mišianik adalékokat közöl — a XVIII. század végéig húzva határvonalát — a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatokról; csak néhányat említ, mintegy ötletszerűen, adatai azonban nem állnak össze képpé. Szemléletére jellemző, amit Bél Mátyásról mond, nemzetiségét firtatva, s ehhez sajnálatosan nem magát Bélt szólaltatja meg, hanem mai német irodalomtörténészeket, pedig Bél maga megmásíthatatlan vallomással eldöntötte ezt a kérdést. Figyelemre méltó Károly Sándor körültekintő elemzése; bár szűkíti a kapcsolatot a huszita korban, mert továbbra is csak első bibliafordításunkat tartja a huszitizmus egyetlen magyar irodalmi emlékének, de ezzel tisztázott is egy kérdést, hogy ugyanis a magyar világi líra kezdetei nem függnek össze a cseh huszita kantilé- nákkal! Angyal Endre kutatási területéről, a cseh—magyar—szlovák barokk kapcsolatokról közöl valamit. Vázlata a cseh—magyar barokkra vonatkozik, Thurzó Györgytől Rákóczi Fe- rencig, a felismerései oda irányulnak, hogy e korszakban a cseh barokkot bizonyos tekintetben magyar motívumok tarkították. Kár, hogy nem fejti ki, a cseh barokk csak átplántált irányzat volt, az ellenreformáció divata, nem eredeti feltörés. Käfer István a kuruc korszak képét rajzolja meg a szlovák irodalom tükrében. Érdekfeszítő s új vonásokat nyújt ez a tanulmány. Főleg Tomášik két elbeszélésének hangsúlyozása értékes, nem tudtunk erről. A további tanulmány Sziklay Lászlóé, s Jan Kollár pesti magyar kapcsolatairól szól. A szellemi pánszlávizmus megalapítója, akiről tudjuk, hogy osztrák zsoldban álló „Vertrauensmann“ volt három évtizeden át, melyet Pesten töltött el, mint evangélikus lelkész, némi magyar kulturális kapcsolatra is szert tett. Sziklay adataiból azonban Kollár kontúrjai cseppet sem válnak vigasztalóbbakká, sőt: a magyar lehetőségek érzékeltetése s elejtése éppen Kollár ambivalens jellemének és működésének végzetességére mutat. Bele kell immár törődnünk, hogy Jan Kollár tökéletesen negatív jelenség éppen kapcsolattörténeti szempontból, ősforrása a sajnálatos ellentéteknek, melyeknek felfedezése éppen a mi nemzedékünk kötelessége. Nincs időszerűbb Szalatnai Rezső Bp. 1965. Akadémia Kiadó
