Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - FIGYELŐ - Csanda Sándor: Balogh Edgár emlékiratai a Sarlóról

mutatja ki a Sarló hatását. A haladó szellemű csehszlovákiai magyar írók, művészek pedig szinte kivétel nélkül kölcsönhatásos viszonyban álltak a Sarlóval. Érdemes volna részletes tanulmányban összehasonlítani a Sarlót a szlovák DAV-val vagy a cseh Levá Frontéval is.

A Sáridnál kapcsolatban felvetődik az a kérdés, hogy tulajdonképpen milyen jellegű mozgalom volt: nemzetiségi, ifjúsági, cserkész-, politikai, irodalmi, értelmiségi? A könyvből ugyan világosan látjuk, hogyan került a Sarló kapcsolatba mindezekkel a kérdésekkel, érdeklődési körük azonban mindenekelőtt politikai, társadalmi jellegű volt, s ezen a téren mint főiskolások túlzásba is estek. 1932—33- ban Balogh szemére veti néhány sarlósnak a s,szakmába való begubózást“, s egyesek a Sarló levéltárába már előbb is ideiglenes kikapcsolódási nyilatkozatokat küldtek. Valóban nehéz elképzelni, hogy ilyen mozgalmasság mellett rendszeresen tudtak volna tanulni és vizsgázni. Egyébként is joggal vetődött fel a kérdés: minek készül a Sarló „élcsapata“, hivatásos forradalmárnak vagy szocialista szakembernek? A Hét próbából nem derül ki, de a különböző Sarló-vitákban a mozgalom egyes képviselői joggal kifogásolták, hogy a politikai bonyodalmakba való elmerülés helyett ez utóbbi célt kellett volna inkább szem előtt tartani. Ha a máig fennmaradt eredményeket nézzük, akkor elsősorban azt kell megállapítanunk, .hogy számos volt sarlóst ma mint kiváló uzocialista szakértelmiségit tarthatunk számon.

A politikai és a szakmai ismeretek ma megférnek egymás mellett, de 1931 után, a kommunista párthoz csatlakozó sarlósokkal kapcsolatban is felmerült az a kérdés (hol gyanú, hol feltevés formájában), hogy hivatásos forradalmároknak készülnek, s hogy a pártot (főként a pártsajtót) is irányítani akarják. A legtöbb baloldali, részben szektáns bírálatot Kovács Károly Megtévesztők és megtévesztettek című könyvében találjuk. Balogh is idézi egyik cikkét, mely szerint „berufsrevolucionär- nek“ készült. Természetesen ehhez is joga volt, de az utólagos eredményt látva, inkább egy másik sarlósnak, Ferencz Lászlónak adnánk igazat, amikor Jócsik Lajost bírálva így ír a kérdésről a Magyar Napban: „A Sarló vezetősége azonban csak mellék feladatnak tekintette a magyar szocialista értelmiség kinevelését. A Sarló vezető tagjainak egy csoportja valóban „berufsrevolucionörré" igyekezett magát kiképezni, és beleszólását igényelte a munkásmozgalom feladataiba. Ezen a vonalon összeütközésbe kerültek a kommunista párttal, melyhez fejlődésük folyamán

politikai koncepciójukban és konkrét taktikai megoldásaikban is igen közel jutottak."

A fentiekből csupán azt a következtetést akarjuk levonni, hogy a Sarló politikai és szakmai koncepciói néha ellentmondtak egymásnak Még ellentmondásosabbnak látjuk a Sarló irodalmi, művészeti koncepcióit és rezo- lúcióit. Balogh részletesen ismerteti az 1931-es kongresszus irodalmi és kulturális határozatait, s Az Üt szerkesztő bizottságán belül a Rotorékkal való állandó viszálykodást a proletárirodalom kérdésem belül. Véleményünk szerint mindkét fél a művészet vulgarizálásá- nak álláspontját képviselte, s nem véletlen, hogy a közleményekkel kapcsolatban a művészi színvonal kérdése fel sem vetődött, mindig azok politikai hasznosságáról, valósághoz való viszonyáról vitatkoztak. Mindez az akkori nehéz körülmények közt érthető volna, hiszen a pártnak a tömegek megnyerése érdekében még egy „kultúrpolitikai“ lapban is elsősorban politikai agitációs anyagra volt szüksége, s az elégedetlen kétkézi dolgozókat inkább érdekelték az aktuális politikai kérdések, mint az irodalmiak. Félreértésre főként a terminológia ad okot: a sarlósok szocialista irodalomnak a munkások életrajzait, üzemi és falusi osztályharcos riportokat, beszámolókat stb. neveztek. Velük szemben néhány pártfunkcionárius (Rotorék) a jelszavakból összeállított verseket, montázsszerő politikai cikkeket stb. tartották igazi forradalmi irodalomnak. Mai szemmel nézve szinte csodálatos, mennyit tudtak veszekedni e kétféle koncepció miatt, s Fábry Zoltán, a távol élő főszerkesztő, alig tudta áthidalni az ellentéteket. A Hét próba enyhébb formában megismétli Rotorékkal szemben a régi vádat (eredetileg Balogh „kispolgári vörös giccsnek“ nevezte jelszavas irodalmukat), de megint adós marad saját álláspontja esztétikai megoldásával, s a Sarló pártolta „dokumentumirodalmat“ kritikátlanul túlértékeli.

Abban igaza van a szerzőnek, hogy Száraz Jóska ifjúmunkás életrajza közelebb áll a szlovákiai magyar dolgozók érdeklődési köréhez, mint a Világoktóber című vers elvont tételei (konkréten erről is vitatkoztak), de annál kevésbé érthetünk egyet azzal, hogy ezt a dokumentumirodalmat úgy értékeli, mint az irodalmi fejlődés csúcsát, s látszólag megfeledkezik a régebbi nagy triászról: Adyról, Móriczról és Szabó Dezsőről is. A Sarló kongresszusán — igaz, ebben a korban másutt is

— a szocialista irodalmat a politikával tévesztették össze, s különös, hogy Balogh ezt még ma is úgy értelmezi: „Ha már nem fogadtuk el fejlődésünk e szakaszán a minket útnak indító Győry Dezsőt, meg kellett végre valla-