Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - FIGYELŐ - Csanda Sándor: Balogh Edgár emlékiratai a Sarlóról

gyár testvériség programja és a kelet-európai népek szövetkezését jelképező Petőfi-koszo- rú“. (21. o.)

A szerző, a Sarló részben megőrzött levéltárának dokumentumait, egykorú újságcikkeket és könyveket idézgetve, történeti sorrendben adja elő a mozgalom fontosabb eseményeit. 1926-ban a kormánykörökkel megegyezést kereső magyar földesúr és politikus, Szent-Ivány József birtokán országos cserkész- tábort rendeznek, s ekkor már tábori újságot is adnak ki Ércliliom címmel (kézzel írva egy példányban). A humánus és nemzeti eszmék jegyében induló mozgalom elsősorban a kisebbségi magyar lírában találta meg saját ideáinak kifejezését, így találkozik Mécs László, Ölvedi László, Győry Dezső költészetével. Gyórynek A Mi Lapunk cserkészfolyóiratban közzétett lírai önvallomása, a Kisebbségi géniusz, egy időre szinte a mozgalom programjává válik. 1927-ben egy újabb írói triász lesz az ifjú cserkészek példaképévé: Ady—Móricz Zsigmond—Szabó Dezső; ebben az évben a Szent György Kör további két helyi szervezetének (brünni, pozsonyi) megalakulásával a mozgalom országossá válik, s körlevelében új programot hirdet meg. A sarlósok később kapcsolatot teremtettek Kassák Lajossal, s őt és Móricz Zsigmondot is meghívták csehszlovákiai előadó körútra.

Szinte lehetetlen röviden összefoglalni, hány neves személyiséggel, párttal, mozgalommal kerültek a sarlósok kapcsolatba vagy összeütközésbe, s a rendkívül bonyolult viszonyok ismertetése némi betekintést nyújt az akkori csehszlovákiai, magyarországi és részben az európai mozgalmakba is. A könyv nélkülözhetetlen forrásokat és tanulságokat tartalmaz a különböző országokban élő kisebbségi magyar, de a magyarországi értelmiség számára is. Balogh kitűnő publicisztikával, történelmi objektivitással igyekszik feltárni az eseményeket. Nagy körültekintéssel £r a Sarló konfliktusairól, tompítja személyes élüket, kiszűri a szélsőséges indulatokat. Műve persze így is apologetikus jellegű marad, saját elgondolásait és a Sarlót igazolja, ezért a Hét próba nem tekinthető a mozgalom történetének, hanem vezetője emlékiratának, vallomásainak, ami érthető és természetes is. Jómagam mintegy tizenöt éve gyűjtögetem a Sarlóval kapcsolatos közleményeket és dokumentumokat (ezek jó részét a szerző szó szerint közli), megértem Balogh érvelését, de történeti szempontból számos kérdést másként értékelnék. Néhány dokumentum alapján úgy vélem, hogy a sarlósok nem ismerték mindig reális helyzetüket, .gyakran tápláltak illúziókat, szubjektív elképzeléseket, melyek erkölcsi szempontból szépek, sőt magasztosak lehettek, de tévedésekhez vezettek.

A szerző például részletesen ismerteti a pesti Petőfi-szobor megkoszorúzására tett kísérletet (1930-ban) s az ezzel kapcsolatos éles összeütközést a horthysta reakcióval. A magyar parlamentben a jobboldal akkor a „csehek csatlósainak“, „hazaárulóknak“, „kommunista bérenceknek“ stb. nevezte őket. A sarlósok ekkor még nem voltak kapcsolatban a kommunista párttal, de már a dunai népek békés együttműködését, a szocializmust, az agrárkérdés megoldását stb. hirdették. A horthysta vádaskodásra azonban túl érzékenyen reagáltak, s hogy bebizonyítsák, mennyire nem „becseheltek“, összevesztek az őket pártfogoló hazai baloldali és kormánypárti sajtóval, megtámadták a magyarországi emigránsokat, s így minden irányban felégették a hidakat. A szerző jelen könyvében ezt azzal okolja meg, hogy szigorúan el kellett határolnia magát az emigránsoktól és kormányköröktől, nehogy beléjük égjen „a magyar reakció minden rágalma“, s megírta az Emigránsok és újarcú magyarok című polemikus cikkét. Bizonyára félreismerte saját helyzetét és a Sarlóét is. A Sarlónak nem volt olyan súlya (elsősorban azért, mert nem volt tömegmozgalom), hogy így szembeszállhasson nála erősebb baloldali mozgalmakkal, a horthysták pedig az ilyen magatartást úgysem értékelték. Már Az Útról szóló tanulmányunkban idéztünk a pesti Munkásmozgalmi Intézetnek azokból a dokumentumaiból, melyekben 1929-ben fekete listára teszik a Sarlót, Balogh Edgárt személyesen is, tehát a hivatalos magyarországi körök már régen elítélték őket, csak nem tudtak róla. Hasonló volt a helyzet a csehiszlovák kormánykörökkel is, akik viszont magyar nacionalizmussal gyanúsították őket; de a polgári demokráciában ez (éppúgy, mint a kommunista meggyőződés) nem számított bűnnek. Igaz, van a sarlósok magatartásában valami erkölcsi pátosz: mindenkinek szemére hányják a hibáit, de volt ebben némi túlzás is, ahogy Balogh az emigránsok „szenilis kihasználhatóságáról“ írt, mert ha helyzetüknél fogva egyesek hajlamosak is voltak a korrupcióra, olyan egyéniségek is voltak köztük, mint Barta Lajos, Jászi Oszíkár, Károlyi Mihály. Ügy véljük, a haladást inkább elősegítették volna a sarlósok, ha nem akarják „tisztázni“ a horthysta belügyminiszter rágalmait, mert a haladó ifjúsági körökben csak pozitívumnak számított, ha valakit ő szidott, s a horthysta befolyás alá került ifjúsági tömegekhez pedig a sarlósok pozsonyi vitacikkei úgysem juthattak el.

A Reggel című balodali kormánylappal való összeütközésekben a későbbiek során is van