Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló

latolgatta a lehetőségeket, mikor arról kellett dönteni, mi tévők legyünk az első sikertelen és nevetségessé tett szlovák fellépés után, amelyet Ferdinánd' parancsára vertek le és tizedeltek meg, bár — mellesleg — az ő érdekében került sor rá. Húrban kissé bőbeszédűen írja le ezt a dillemmát: ,.Ugyan most már mi tévők legyünk?“ — „Minden körülmények között és mindenáron folytatni kell a harcot. A nemzet vesztette el vezetőibe vetett bizalmát, kezében fegyverrel, minden áldozatra készen várakozik, hogy megvívjon a királyért, a szabadságért, hazánk népeinek egyenjogúságáért, és a Hafosburg-birodalom egységéért!' Minél előbb lépjetek egyetértésbe a törvényes uralkodó, szeretett királyunk kormányával, s minél előbb szólítsátok harcba a nemzetet saját jogaiért, szabadságának ősi ellensége és hóhéra ellen!“

így az egyik fél. A másik oldalról azonban ellentétes vélemények hangzanak el. „Vajon kitartsunk a legitim párt oldalán, mely lojális fegyveres fellépésünk után, a törvényes uralkodó oldalán a monarchia egysége érdekében, a Habsburg-trón s a többi szláv nemzet biztonságáért, amelyek ugyanezekért a jogokért fogtak fegyvert, hátba támadott bennünket, és zsoldosainak parancsot adott, hogy üsse, vágja a szabadság védtelen, s immár semleges talajon álló harcosait? Vajon nem halljátok a zsidó firkászok csúfolódásait, hogy a szabadságért vállalt áldozatos erőfeszítéseinkért a kamarilla bérenceinek neveznek bennünket? Bár oktalanul, mert mi függetlenül léptünk fel a nemzet jogaiért és függetlenségéért; mi lesz majd azután, ha valóban szövetkezünk ezzel a párttal, mely bizonyíthatóan rossz szándékokat táplál a szlovák nemzet szabadságát illetően? Nem, kapcsolatba kell lépnünk a felkelt magyarokkal.“ Am ez a véleellenforra dalom riasztó eredményei miatt, amelyek Ausztria és Magyarország kis népeit sújtották, mikor Marx szavai szerint „A szlávokat azzal jutalmazták, amivel a magyarokat büntették“, másrészt oka volt ennek a munkásmozgalom fellendülése is, mely csak a 19. század végén emelte igazán a marxista tanok népszerűségét. Sőt Bakunyin forradalmi iránya sem nyomott a latban, mely az egykorú marxistáktól eltérően nem vetette el a szláv mozgalmakat, mint az európai forradalom számára ártalmas tüneteket; sőt rá akarta bírni a szlovák tudósokat, hogy a magyarokkal karöltve keljenek fel a Habsburgok ellen. Húrban a prágai szláv kongresszus résztvevőiről írva így emlékezik meg: „S volt egy kicsike párt Bakunyinnal az élén, mely szívesen használta volna ki a helyzetet az általános forradalmaik javára. Csakhogy ennek a szláv kongresszuson nem volt semmilyen befolyása. Itt Šafárik és Palacky humanista eszméi voltak az irányadók.

mény nem talált visszhangra ... s Janeček sorsával együtt kihunyt, mert hiszen ő volt ennek fő-fő szószólója.

Húrban még egy véleményt említ, „mely pesszimisztikusan hadonászva csapkodott kezével a levegőben“, és elítélte mindkét állás- foglalást: „A magyarok felelete készen áll: a bitófa; a németek a szlovákokat végül a magyarok torkába vetik, kár foglalkozni akár az egyikkel akár a másikkal“.

Öt szavazattal (Húrban, Štúr, Zách, Bloudek, Borik) három ellenében (Hodža, Janeček, No- sák) a „tett pártja“ győzött, mely ezt mondta: „A jog az jog, s nem tűr fogyatkozást sem visszaélés, sem elnyomatás, sem agyon- hallgatás által. A törvényes magyar király és osztrák császár kormánya éppúgy véthet a nemzetek természetes jogai ellen, mint a magyar köztársaság vagy az arisztokrácia kormánya; ám a tegnapi kormány holnapra már nem lesz kormány, vagy legalábbis nem kell hatalmon maradnia. Jogaiért minden nemzetnek nemzetként kell síkraszállnia, „vigilantibus jura“ (ébereké a jog). A világban végbemenő mozgalmak elsöprik az eddigi joggyakorlatot, ez már több, mint bizonyos. Mindez teljes folyamatban van. A szlovákoknak, akik jogaik elismerését kívánják, szükségszerűen bele kell nyúlniuk az eseményekbe, ha azt akarják, hogy az akció szavazatuk elismerésével végződjék. A tétlenség most nemzetárulás számba menne. Bár félni kelljen olyan kormánytól, mely V. Ferdinándnak a szeptember 25-i leiratot diktálta, még abban az esetben sem hagyhatjuk el most a szlovák nemzetet, csupán mi vagyunk a szószólói és képviselői. A megkezdett akciót mindenáron végre kell hajtani és be kell fejezni. Legyen a törvényes kormány olyan, amilyen, vele kell felvennünk a kapcsolatot, és egyetértésre kell lépni vele. Igényeink nem kerültek ellentmondásba a királyi proklamációkkal, azokat nyugodtan pajzsunkra tűzhetjük, s azt mondhatjuk: íme, kormányunk, itt a mi feltételeink, add meg, amit a nemzet követel, s mi továbbra veled és éretted harcolunk.“21

21 A szlovák önkéntes alakulatok lefegyverzéséről is. Štúr mindvégig következetes híve volt enneik az iránynak. Mikor 1849 tavaszán megjelenik Havli- 5ek Nemzeti Újságja s benne Rittersberg aláírásával a „Gondolatok a magyar háborúról“ című cikk, amelyben csodálattal adózik a magyar felkelőknek és Kossuthnak, „ez emlékezetre méltó férfiúnak“, akiről „már most megmondhatom, hogy évszázadok múlnak élj de a magyar nemzet nem felejti el Kossuth Lajost“, mert... „a forró hazafias érzés a magyar nemzet nagyszerű erényei közt fennmarad, s ezért minden dicsőséget megérdemel. ..“ Štúr a J. V. Fričnek írt levélben