Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - DISPUTA - Ladislav Novomeský: Korforduló

ról és érinthetetlenségéről alkotott elképzelés, hiszen 1945 után még a mi nemzedékünknek is épp elég dolga volt velük, épp ezért mintegy csak nagy magasságból, a völgyet beárnyékoló csúcsok felett eltekintve láthatta a szabad és távoli látóhatárt, s csak ezért szólhatott oly lelkesedéssel, ahogyan senki más kortársai közül, és csak nagyon kevesen az őt követő nemzedékből. Nem volt könnyű dolga, bár törekvéseiben nem gátolta őt az arisztokráciát és a nemes­séget illető kímélet, mert „ennek legnagyobb része elidegenedett tőlünk“, ahogy Jaroslav Pospišílnek1 panaszkodott annak idején. Nem volt könnyű dolga, bár e rétegek kiváltságai iránti közönye a későbbi nemzedékek szemében a demokratizáció szempontjából inkább előnyt, mint hátrányt jelentett. Bizonyára minden gondolatát a „népnek“ szentelte, hiszen annak érdekeit, gondolatait és érzéseit mindennek fölébe helyezte. Csakhogy „Uram Isten!“ — panaszkodik S. B. Hroboňnak — „ugyan ki tehet kedvére ezen embereknek! Jožko (Húr­ban) azt írja, hogy ő mindenben csak versen­gést, irigységet, haszonlesést, ellentétes érde­keket látott, s ez valóban így is van. Hiszen már az sem volna csoda, ha sok esztendei gyötrődés és fájdalmak után Libuša módjára így kiáltanék: „Nem törődöm többé ügyeitek­kel, tegyetek, amit akartok, s válasszatok valaki mást.“ Ha közülünk akárki csak egy kicsit is kiemelkedik, mindjárt százan is meg­ragadják, hogy visszarántsák a földre, és a sárba lökjék. Mit sem ér a legszentebb szán­dék. mit sem ér a köz javáért leghőbben lelkesedő lélek, mindez semmi, mindez nem kell, mindenki csak magára gondol, csak ma­gát akarja. Agyamban keresztül-kasul kerge- tőznek a gondolatok: vajon lesz-e valaha valami ebből a népből?“2 A meg nem értés, mely kísérőjelensége ta­lán minden új, nagy és szokatlan gondolatnak, üldözi Stúrt, és nemcsak a maga körében, de még intenzívebben a társadalomnak azokban a „csúcsaiban“, amelyek sokkal fontosabbak vol­tak számára, ahogy azt akkoriban — sőt a következő évszázadban — megérthették volna. Maradjunk csak a szlovák irodalmi nyelv kodifikálásánál s az általa kiváltott különféle reakcióknál. Már magában véve Štúr (és Húr­ban és Hodža) döntését, hogy az egyik szlovák nyelvjárást irodalmi nyelvvé avatják, úgy kell értelmezni, mint jelentős demokratizáló tény­kedést. Most nem is az a fontos, hogy szándé­kos és tudatos ösztönzés, a szlovák nemzeti 1 Ľ. Štúr 1841. október 28-án keltezett levele. 2 Ľ. Štúr 1845. szeptember 6-án keltezett levele. ébredés folyamatának betetőzése volt-e ez (a valóságban más motívumoknak döntőbb szerep jutott), ám végső kihatásában az egész folya­matot aligha lehet másként értelmezni, mint demokratikus törekvést. Végeredményben an­nak idején ez tette életképessé, és erőssé, ez segítette az útjában álló akadályok leküzdé­sében. „Mi valóságos tisztítótűzben vagyunk — írja Štúr Palackýnak —, ha csak csehül írunk, a nép számára, különösen a katolikusok szá­mára, többnyire érthetetlenek vagyunk, ha pedig a mi szlovák nyelvjárásunkkal lépünk színre, a csehektől szakadunk el, ezt pedig meg nem engedhetjük... Mi már csak kitar­tunk a csehek mellett, s azt reméljük, hogy olykor ők is meglátják a mi állapotunkat, hogy ez is a köz javára váljék.“3 Nem értették meg őt a kortársak (néhány kivételtől eltekintve), s az utána következő nemzedékek sem, csaknem mindmáig, s abban a törekvésben, hogy egyesítse a különféle nyelvjárások sokaságát, a katolikusok és az evangélikusok táborát, s mindebből egyetlen Szlovákiát teremtsen a szlávok számára, csak „a csehektől való elszakadást“ látták, bár az öntudatra ébredt Szlovákia és a nemzet — ahogy ez ebben az évszázadban szemmel lát­hatólag meg is történt — a legjobb segítséget nyújthatta a cseh nyelvnek és a cseheknek. „Mi nem cseh testvéreink iránti megkesere- dettségből választjuk a szlovák nyelvet, azért választjuk, mert benne látjuk szétzilált tör­zsünk szellemi felemelkedésének és egyesítésé­nek legfőbb eszközét, mert benne látjuk fel­kelni összefogásunk fényesebb, tündöklőbb csillagát az előbbinél, melyet még fekete pon­tok és vonalak borítottak, mivel ez erőteljes, eleven nyelvjárás, és fiatalos, ahogy mi mond­juk, friss szellemünknek épp ilyenre van szük­sége“ — írja Štúr Jozef Václav Staňkonak,4 s hozzáfűzi, mint nemegyszer ez előtt a levél előtt és utána is, s e sürgető és erősen hangsúlyozott szavak nélkül nem is érthet­jük meg a szlovák nyelv érvényesítésének té­nyét: „Ha ti csak csehek vagytok, mindezt csak visszavonásnak tekintitek, de ha élni tudtok már az új szlovák szellemmel is, kész­ségesen segítségünkre siettek, mint ahogy mi is segítenénk hasonló körülmények között. Viszályt csak az keltene közöttünk, ha ti makacsul szemünkre hánynátok, hogy elvetett törzsünket szellemileg fel akarjuk emelni, ami 3 Ľ. Štúr Palackýnak címzett, 1836. április 10-én keltezett levele. Štúr levelei. * Ľ. Štúr J. V. Staneknek címzett, 1844. július 19-én keltezett levele.

Next

/
Thumbnails
Contents