Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Octavio Paz: Testté vált örökkévalóság (vers)
Nézek Mint aki a mélységet fürkészi szemével Mint aki szakadék fölé hajol Mámor Nyüzsgés és üresség Képed kísért Lelkiismeretem parányi állata Megtéveszt ez a remegés Láttam sötétlila robbanást a mészben Szempillantásnyi fények S megannyi fájdalom hasított belém Az eukaliptuszok közé menekültem Kértem az árnyat Ha zápor van vagy mennydörög Gyökerek csendjébe rejtsen Olvasszon lombok bölcs nyugalmába Józanságot kértem kértem kitartást Rabszolgája lettem mégis az időnek De foglyul ejtve megkötözve is E világ szerelmese vagyok Amit kaptam — semmit sem kértem És semmim sincs amit akarok Botladozom saját tévedéseimben Kitartást adjatok Feloldást adjatok Hogy nyitott szemmel Járhassak biztosan Hunyó fények között Eltűnt képek között E világban melyet egyébként felfedeztünk Testté vált névmások között Rögzített idő És választott nép között S a közepén Mindennek mélyén A magányos Testté vált Örökkévalóság Egy fél-asszony Kőből fakadó forrás Alvajárók sora Négyszemközt elhangzó szavak Ö mindig járj velem Ember igaza Állat fénylő kezekkel Állat tiszta szemekkel Testnek törvénye Valós valótlan érintetlen Oltára vérnek Csontok halmaza Zuhanok az áttetsző homályban Kötve időhöz foglya térnek De feloldva e napban s éjszakában. (MIKOLA ANIKŐ fordítása) Reiner Márton: Ülő nő, (faragott samot, 1961)
