Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Bábi Tibor: Könny a mikroszkóp alatt (részletek)
a szív s az ész törvényeként cselekszem — az atavisztikus dühök ellen, és elsősorban magam ellen: a börtönök, bitófák árnyékából így növök ki, így ágaskodom a nap felé: virágtalan virágzóm, s hervadatlan hervadok, eleven, furcsa gyásznövény a sírokon. Ezernyi ok és okozat Ezernyi ok és okozat szövődött össze, megszabta kemény, furcsa sorsomat: folytatni kényszerít, amit folytatni nem kíván a lélek, s az egyetlen, folytatni áhított emberséget, mint negyvenötben a Duna hídjait aláaknázták rég az orv sztratégák. Ilyen a hidak sorsa, az ár és szakadék felett, két meghasonlott part között ők az az elrekesztett út folytatása, a megbékítő kézfogás, ó láttátok a felrobbantott, szomorú hidakat, az ár dübörgő mélységéből vádlón az égre ágaskodnak csonka pilléreik, rohanó vizek közt némán, rendítetlen állnak; a hidak holtukban is protestálnak. Vádolok, kiáltok némán, mint a csonka hídpillérek: nincs egyetlen egyértelmű igazán békére teremtett emberi mű, s ha van, fölrobbantják, akár a megadó, türelmes hidakat, vagy kényszerítjük őket, hogy hátukon ágyút és tankot hordjanak. Jaj! visszájára fordul minden emberi szó, megsüketít a harsány hang; s a némaság oly messzehangzó. Híd sose voltam, eleve így születtem már: felrobbantott és csonka hídpillérnek; elődöm, ősöm nincs, senkit, semmit nem folytatok, és nem lesz folytatásom. Állok a mélyben, s egyre távolodnak tőlem az ölelésre vágyó partok. Örvény és ár mossa szörnyű talpam, perzseli szikkadt, csupasz koponyám a Nap.
