Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Bábi Tibor: Könny a mikroszkóp alatt (részletek)

szeleket prédikálnak, álnok, tettető csalás az álmuk, s zord vezéreik rohamra küldik feltámadt, néma táboruk.

Nincs és nincs nyugvás

e tájon: harc dúl a föld alatt, a vérző föld színén — az ember szántott, jó magot vetett, s vihart arat. Építs hazát vagy házat, a holtak

mindent lerontanak; a véres tettek mélyen valamiképpen mindig ők az ok.

E tűnődés itt

olyan, akár egy ásatás: réteg rétegre halmozódott, s lenn — a legmélyebben kőbalta, zúzott koponya: ások, íme, kiástam Rómát, egy zsoldos csontjait, s a germán hódító vasát. E megkövült buborék itt Szvatopluk percnyi birodalma, mellette könnyű, görbe kard, —

rozsdás kengyelvas, az eltipró lovasroham emléke tán, s végül koholt hősköltemény:

Zalán futása.

A gyermek ártatlan,

mezítláb jön világra, s örökli sorsát, mint apja bűneit vagy sértett,

pörlő szomszédait. Enyém is volt az elveszett királyság. Aradon ráfeszült

az én nyakamra is a hóhér kötele. Enyém a szégyen, húnyt dicsőség —

mit kezdjek vele ...?

Megyek, én futó

katona, gyászvitéz. Körös-körül a sápadt hullák, elhagyott csatatér; orrom, fülem levágták, Lech-mezőtől Lech-mezőig űz borzongó bánatom és a félelem;

bujdosó, kétes Hold kísérget, fáklyafénynél Dózsa kardját, Petőfi csontjait

keresem.

Tizenkilencben

falunk mögött páncélvonat füstölt a fénylő síneken. Agyúja hármat mordult, aztán elviharzott, elnyelte délen a dörgő láthatár, és szárnyra kelt,

támadt egy új legenda: élőknél hősebb holtak indultak el a sose szűnő harcban.

S évek múltán

övék a diadal, az én sorsom a futás, szégyen, a hontalanság keserű kenyere,

íze a számban. Merre fussak, hová menjek ilyen megtépett, vérző ifjúsággal. Elkékült szájjal, dicstelen élő — perlein a holtak dicsőségét: ma — holnap én is halott leszek, de addig önmagamért

enyém a felelősség.