Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)

zárkózottságra. Országok és tájak szerint is változik a paraszti lét külső öltözéke: árulkodva múltról, nemzeti-^faji mentalitásról és pszichéről.

Morvában és a cseh országrészek falvaiban, nyilván német hatásra, a paraszti porta első részét is fal takarja. L alakúra építik a házakat, vagy ha erre nem futja, nagykapuval zárkóznak el a világ szeme elől. Szigorú rend: a kíváncsi szem csak akkor pillanthat az udvarra, ha szekér jön, megy, vagy ha nagy ritkán vendégségbe kap meghívást. Csábító rend és kiábrándító ridegség. Egyre gyakrabban panaszkodunk az Európa-szerte uniformizált városnegyedekre. „Hasonlítanak a városok“ — mondjuk. Lassan a falvak is hasonlítanak. A falvak urbanizálódása megállíthatatlan. Elég Prágából Belgrádba utazni, hogy érzékeljük a ruhát és alakot váltó falvaik városiasodását. S ez a faluurbanizálódás a néhai parasztudvarok egyre zártabbá válása felé halad. Nyugat-Szlovákia bortermelő falvainak majd minden új háza L alakú, avagy az utcát és világot kirekesztő nagykapus épület. Néhány évvel ezelőtt azt mondtuk: „német hatás“. Igen, az eredete az. Azonban a civilizáció előbb utánzásra csábító divatot, s nemsokára íratlan törvényt csinál a módiból. Hisz Árvában, Észak-Szlovákia valamikor legnyomorultabb részében is egyre szaporodnak a féludvarnyi nagykapuk. A falu nemcsak épül, nemcsak külsőt vált, nemcsak öregszik, hanem gondolkozik is. Begombolkozik tetőtől talpig, mint a hideg télbe lépő fázós öregemberek. Dél-Szlovákia magyarlakta falvai némileg frissítőleg hatnak nyílt udvaraikkal, de csak addig, amíg Magyarországra nem lépünk. A magyar falvak viszonylagos elmaradottságához képest

— a tanyavilágról nem is beszélve — némelyik csehszlovákiai magyar falu már valóságos kisváros.

Üjvidék előtt a nyáron jobbra kanyarodtunk a tükörsima aszfaltútról. Bácskai szlovák falvakat kerestünk. Majd húsz kilométert kanyarogtunk a mezei utak bokáig érő fekete porában, míg falut értünk, Kysáčot. Ottalan gazdag falu, házai jómódról tanúskodnak. Színesek, tiszták, mintha mézeskalácsból rakták volna a múlt héten a falakat: romantikus idill. A Szerémség parasztházai már jobban hallják és érzik a várost. Világiasabbak. Kevésbé rikító a falak meszelése, nagyobbak az ablakok, s a kerítéseket csak olyan magasra húzzák, hogy vállig érjen. Az udvarról az útra, a szomszédba látni. így folytathatnánk a sort. Északnyugatról délnek haladva; vagy kezdhetnénk Dalmáciával, Szlavóniával. Tarthatnánk irányt. Tehetnénk félkört, vagy akár teljes kört is írhatna az utazás. Hányféle mérték? Nyíltságnak és bezárkózott- ságnak hányféle formája? Hányféle rétegeződés? Falvak fakuló romantikája és növekvő idegensége: elidegenedése. Ügy tűnik, hogy Közép-Európában megtörik az országhatárok idegenítő szigorúsága. Igen. Az utazás maholnap a népvándorlás méreteit ölti, de ezzel együtt nő az ember-viasz sejtfalak vastagsága és magassága.

A futó utazás csak külsőségeket láttat. A múlt, a táj, falvak és városok külső vakolatát.

A nyáron kétnapos autózás után a boszniai hegyekben ránk szakadt az este. Sátorverő hely után kutattunk. Meg-megálltunk, egyikünk dombnak fel, a másik lejt# oldalán kutatta az állattól és embertől védett helyeit. Eredménytelenül. Autóztunk tovább. Az út felfelé kapaszkodott, meredek hegyoldalnak, hajmeresztő kanyarokkal közelítve az esti ég széléhez. Pillanatok alatt felhő gomolygott ránk. Sötét lett. Nyári ítéletidő. A boszniai hegyek neve nincs útkanyaraiban. Két autóban heten voltunk: hét ijedt szempár. Férfi útitársam egy nyugodt orvos. Mosolygunk egymásra, vigasztaljuk a többieket, de tudjuk, hogy ez csak képmutatás, öncsalás. Ijesztő, kilátástalan helyzet. Almosán, s félve tovább kocsizunk. Váratlanul fény villan egy völgyoldalon. Reménykedve megállunk. A ház előtt öregasszony áll elénk. Hajlongunk előtte, és tízszer is mondjuk: „Jó estét!“ Hosszas magyarázkodás után befogadnak éjszakára. Népes, nagy család, de hetünknek átengedik egyik szobájukat. Ez a legszebb és a legrangosabb. Lerakodunk, sietve harapunk valamit, és egy üveg pálinkával a háziak közé vegyülünk.

Mikor megérkeztünk, csak a vénasszony volt itthon meg egy gyereket altatgató menyecske. Alig telt el negyed óra, megtelt a ház. Megjött a gazda, igazhitű, mohamedán bosnyák. Fején gondosan csavart turbán. Szótlan ember; éppen csak köszönt, és apró szemeivel sorra vizsgált mindnyájunkat. Aztán megjött a három felnőtt fiú, kettő a feleségével. Az asszonyok ölében álmos gyerekek dülöngélnek; magamban szá-