Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Veres János: Tél végén (elbeszélés)

— Unalmas így egyedül — mondta magában. — Mintha a teher is súlyosabb volna, mint máskor. — Gépiesen rakta a lábát.

Egy helyen megállt, letette a bőröndöt, megtapogatta sajgó tenyerét. A másik kezébe fogta a bőröndöt. Oldalra hajolt, hogy könnyebben tarthassa az egyensúlyt.

— Most már az itatóig nem állok meg — határozta el. — Addig tartanom kell a tempót. Ott majd hosszabb ideig pihenek. .. Mire gondoljak, hogy ne unatkozzam ilyen szörnyen?

A gödrös úton olykor megbicsaklott a lába; megérezte homlokán a verejték hidegét.

Az itatónál letért az útról, leült a vályú szélére, a hátizsákot ledobta a földre. Melege volt, kigombolta a kabátját. Levetette a sapkát, letörölte vele a verejtéket az arcáról. Mindkét tenyere fájt már. Tudta: úgy kell haladnia, hogy ne legyen túlságosan világos, mire a szénégetőhöz ér.

Felhúzta kesztyűjét, s folytatta útját a havas dűlőúton. Ügy tűnt, az ég egészen kitisztul, a holdfényben jól látszottak az út menti mezők s a hóból kinyúló magányos fák. örült, hogy a zsibbadásra emlékeztető izomfáradtságot még nem érzi. Keglovics Katóra gondolt.

Eszébe jutott az első találkozásuk. Akkor ismerkedett meg a lánnyal, amikor először járt a tanár lakásán, az iskolák bezárása után. A szobában is kendőt hordott: a katonák kopaszra nyírták, mert az utcán anyanyelvén beszélt. Kamaszlány volt még, azóta kifejlődött, megváltozott. Visszagondolt együttlétük óráira, s be kellett vallania önmagának, hogy már régóta tetszik neki.

— ördög vigye az egészet! Mi vagyok én? Nem tehetem tönkre az életét.

Elérte azt a helyet, ahol a dűlőút jobb felé fordult. Lefektette a bőröndöt, leült rá, s hátradőlt, hogy a hátizsákot letámaszthassa. Jólesett, hogy a szíj nem húzza a vállát. Várt, míg a szívverése rendes lett, és ismét nyugodtan szedte a levegőt...

Felvette málháját, és lassan elindult. Valamivel később meglátta a holdfényben a magasfeszültségű vezeték vasoszlopait.. . Gyorsított a járásán, s hamarosan odaért, ahol a drótok keresztben átfutottak az út fölött. Ekkor távolabb maga előtt megpillantotta az erdőszél egybefolyó sötét vonalát. Beér a fáik közé, s ismét letette a bőröndöt. Itt sötétebb volt, a fák eltakarták a holdat. Érződött a fakéreg és a nedves avar jellegzetes szaga. Fél óra múlva a szénégetőhöz ér. Számítása szerint akkorra gyengén szürkülni kezd a sötétség. Molnár azt tanácsolta, hogy sötétben ne vágjon neki a hegyoldalnak.

A sötét erdei úton ismét Kató járt az eszében. Mintha újra hallotta volna a dallamot, melyet a zongorán játszott. S ettől a perctől nehéz gyaloglása közben szüntelenül ez a kezdő dallam zengett a fülében. Már nem tudott semmire gondolni, agya elfásult, csak a dallam lüktetett benne, mindig egyformán, minden porcikájában.

Mikor a szénégetőhöz ért, zúgott a feje, s minden tagja ernyedten sajgott a fáradtságtól. Bement a fák közé, letette a zsákot, lerogyott a bőröndre. Lehúzta a kesztyűt, és a zsebébe tette. A hegyoldalban kicsúszna kesztyűs kezéből a bőrönd, hiszen már reszketnek az ujjai. Kigombolkozott, a hideg behatolt a ruhája alá. Kellemetlen volt a nedves inget érezni a hátán. Katóra gondolt és az apjára, az öreg Keglovicsra. Eszébe jutott az a nap, amikor letartóztatták az öreget. A háború alatt történt, az volt a bűne, hogy a történelemórán a germán csizmáról magyarázott valamit. Véletlenül látta, amikor elvitték hazulról. Két civil detektív fogta közre. Nagy, fekete esernyő lógott a karján ...

Az út fölött látszó égsáv lassan világosodni kezdett, a mohos fatörzsek is élesebben kirajzolódtak. Egy kicsit még várt, aztán felállt, felszedte csomagjait, elindult a havas, nedves avarban. Rézsűt haladt az egyre emelkedő hegyoldalban, így könnyebb volt a kapaszkodás. Az utat, alant, a háta mögött, hamar eltakarta az erdő sűrűje.

Néhol meredekké vált a kapaszkodó, az ilyen helyeken csúszott a cipője. Egyszer kiszaladt alóla a talaj, elvágódott, s a bőrönd ráesett a karjára. Éles fájdalmat érzett, de rögtön felállt, folytatta útját. Érezte, hogy erre már köves a talaj, olykor kiálló sziklákon koppant a cipője. A szürke világosság behatolt a fák közé. Végül meg kellett állnia, leroskadt a földre, sebesen zihált a tüdeje.

Ekkor a fülébe ért a közeledő határőrök beszélgetése.

A bőrönd után kapott, s anélkül, hogy valamennyire kipihenhette volna magát, csúszkálva, szinte négykézláb kúszva gyorsan kapaszkodni kezdett fölfelé. A bőröndöt