Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Lovicsek Béla: Ballada a szerelemről
Mindjárt megcsinálom a helyeteket a kis szobában, tudod, amelyik a nagymamáé volt... Van benne ágy, sezlon, jó helyetek lesz. Béláék végre magukra maradtak. A szoba kicsi, de barátságos. A falakat sok szentkép tarkítja, s egy nagy falióra is függ az ágy felett. Csendesen, alig hallhatóan ketyeg. Az asztalon gyertya világít. Elmúlik egy hét, két hét. A Garamnál megállt a front. Nincs tovább. Tudják a németek, hogy az oroszok nem támadnak egyhamar, és csapataik nagy részét kivonják a faluból. Alig néhány golyószóró és géppuskás tartja a frontot. Olykor-olykor felropognak a fegyverek. Különösen hajnalban meg estefelé. S a látszólag céltalan csatározás szedi, szedegeti áldozatait a faluban. Hol itt, hol ott kap halálos sebet egy-egy civil. Béla és Ágnes mindjobban elkomorodik. Felváltva biztatgatják egymást, élesztgetik egymásban a reményt, de mind hevesebb eredménnyel. A hivatalos papír szerint már letelt a szabadság. A mai naptól már katonaszökevény. Mit tegyen? Mit csináljanak? Induljon el, keressen valamiféle parancsnokságot, és jelentkezzen? Nem, ő innen el nem mozdul! Inkább meghal, de el nem mozdul! Kezéről lebontja a pólyát, és civil ruhát ölt. Most már valóban katonaszökevény: jöjjön, aminek jönni kell! A németek nap nap után munkára hajtják a falu férfiait: futóárkokat ásatnak közvetlenül a Garam-parton, géppuskafészket, ágyúállást, bunkert a falu mögött. Béla is eljár dolgozni, ö sem vonhatja ki -magát a munka alól. Közben különböző hírek terjengnek: itt és itt már megkezdték az oroszok a támadást, hogy általános visszavonulásra készülődnek a németek. Azt is rebesgetik, hogy a szomszéd faluban összeszedték az embereket, és elhajtották, ki tudja, hová ... Sőt, azt is beszélik, hogy nyilasbandák garázdálkodnak a környéken. Nemcsak rabolnak, hanem összeszedik a katonaszökevényeket, és azonnal, ott a helyszínen kivégzik őket. Állítólag valami csendőr százados vezeti az akciókat. Egyik este már éppen lefekvéshez készülődnek Béláék, mikor valaki erőszakosan dörömböl a bejárati ajtón. Boriska néni Bélára, Béla Ágnesra néz. — Mindegy, ki kell nyitni! — mondja Béla. A dörömbölés mind sürgetőbb és erőszakosabb. Két géppisztolyos német katona áll meg a küszöbön. Az egyik Bélára sandít, és a géppisztoly csövével sürgeti, hogy öltözzön fel, és menjen velük. Boriska néni ijedten kérdezi, hogy munkára hajtják-e, de az egyik német tagadólag ingatja a fejét, miközben a másik német bejárja a lakást: nyilván másik férfit is keres. Ágnes is öltözni kezd. Megkeményedetten, határozottan fordul Bélához. — Veled megyek! — Sehová, itt maradsz! — mondja Béla durván, és visszalöki Ágnest. A lány tágra nyílt szemmel csodálkozik a fiú hidegségén és durvaságán. — Ne félj, Ágnes, visszajövök, biztosan visszajövök, neked maradnod kell — mondja most már csendesen, okosan, minden indulat nélkül. ítéletidő van. Ilyenre mondják, hogy a kutyát is bűn kizavarni. A huzalok közt élesen vijjog a szél. Hordja, kavarja a porhavat. Néhol térdig süppednek a hóba, másutt meg kell kerülni, akkora kupacokat hord össze a dermesztő szél. Vajon hová, hová gyalogolnak? Egyenesen a pokolba?... Nincs kegyetlenebb a bizonytalanság érzésénél! Lépkedsz, lépkedsz, hátad mögött tudod a két géppisztolycsövet. Szinteégetnek. Mintha tüzes vasként nyomódnánaic a bordáid közé. Nem is halálfélelem az, amit érzel, valami egészen más: szörnyűbb és kegyetlenebb. Nem is gondol szökésre. Teljesen kilátástalan és felesleges, egyenlő az öngyilkossággal ... Most már látja, hogy az állomás felé- terelik. Talán bevagcnirozzák, és elviszik? D& hová? Egyenesen Németországba?... Éppenséggel oda Pestről is elmehetett volna. De ml lett volna akkor Ágnessel?... Mégiscsak jobban van ez így. Ágnes biztonságban van, egyelőre. Hogy mi lesz egy hét múlva, vagy egy hónap múlva? Ki tudja? Ki kell várni!... Igen. kivárni, de hogyan? Nem az állomásra mennek. Elfordulnak jobbra, a nagy gabonaraktár felé... Kinyitják előtte az ajtót, és belökik. Körülnéz. Százszázötven ember heverész szerteszét a zsákok tetején. Zsongás, meghatározhatatlan bűz és sűrű cigarettafüst fogadja. Ismerős arc után kutat. Akad több is, de közelebbi ismerőst nem lát. Néhányan megkérdezik tőle, hogy mi újság odakint. Nem válaszol. Mit is mondhatna, mikor ő sem tud semmit. A sarakban a zsákok tetején megpillantja Fehér Jancsit, a szabó fiát. Elnyúlva fekszik. Apja csinálta a civil ruhát egy aranyláncért. Mert mióta a Garamhoz ért a front, pengőért még lélegzetet sem lehet kapni. — Jancsi! — rázza fel Béla a fiút, aki szintén Pestről szökött haza két nappal előbb, mint ő. — Mi van, mikor hoztak be? — kérdi tőle csendesen.
