Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Veres János: Földrengés után
a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó Földindulás után címmel tizenegy elbeszélést jelentetett meg. A borítólap füljegyzete szerint közel egy évtized novellatermésének javát tartalmazza a kötet. Elgondolkoztat ez a tíz esztendő! Vajon egy évtized próbálkozásai után miért nem jutott el a prózaíró Veres oda, ahová egykorú vagy alig idősebb kortársai, Duba Gyula, Dobos László, Mács József vagy Nagy Irén és Szőke József — megtalálva sajátos hangjukat, egyéni formanyelvüket — kevesebb kísérletezéssel eljutottak, és ma köteteikkel már a kiforrottság érzését keltik az olvasóban ? Az alábbiakban megpróbálom elemezni, miért nem közelítette meg Veres ezt a tőle is joggal elvárt kiérleltséget, s miért marad el kötete kortársai prózája mögött? A tizenegy elbeszélés tematikája korban a Tanácsköztársaság évétől, 1919-től napjainkig terjed. Ezt a hatalmas ívet egészében átfogni erős teherpróbát jelentene egy olyan prózaírónak is, aki nem csupán jeles emberábrázoló és gyakorlott meseszövő, hanem szociológiai, és lélektani ismeretek birtokában meg tudja formálni az egyes korszakok egymástól élesen elhatárolódó társadalmi képét is. Veres Jánosnak bizonyára nem hézagos az életismerete és társadalomszemlélete, elbeszélései ezt azonban alig igiazolják; adósunk marad azokkal a pszichológiai és szociológiai elemzésekkel is, amelyek nélkül a mai modern novella elképzelhetetlen. Veres tehetségének, írásművészetének védője felhozhatná, hogy ez az elmarasztalás merőben helytelen és igazságtalan, indokolatlanul vetem a szemére társadalomlátásának hiányait, hiszen a közösségi életfolyamatok problémáira érzékenyen reagál, látnom kellene azt is, hogy partizánok, ellenállók, röipartterjesztők, illegális harcban álló munkások tarkítják hősei galériáját — miért vonom akkor kétségbe írásainak maiságát és hitelét? Valóban igaz, hogy sebesült partizán szerepel A második hajnal című elbeszélésében, hogy egy Borsos nevű festő „Le a nácikkal! Le a háborúval!“ feliratot mázol egy gyári kerítésre (Vér és festék), hogy a külföldre szökött Edina visszatér szülőföldjére (Fegyverek és csillagok), és egy sereg munkásfigura sorsa villan fel Az út vége című novellában is — az idézett írások mégis hiányérzetet keltenek bennünk, még a töredékét sem adják annak, amit egy jól megkomponált, érdekes meséjű, mai problémákat taglaló novellától elvár az olvasó. Hiányérzésünk abból adódik, hogy a novellák figurái ugyan jelen vannak, de csupán testi mivoltukkal, sémaként. Olyan ez, mintha egy drámában az élő szó elmaradna, és csak fizikai cselekvésre, némajátékra korlátozódnék a játék. Veres egy korántsem eredeti, még kevésbé modem módszerrel csak a puszta tények elmondására szorítkozik, pontosan körülírja a novella színterét, részletesen ábrázolja alakjainak jövését-menését, fizikai ténykedését, de belső világuk rajzára, énjük megvilágítására jóformán még a párbeszédekben sem fordít gondot. Lehet és feltételezhető, hogy Veres tudatosan él ezzel a módszerrel, talán abban a hitben, hogy szakítva a hagyományos formával, új csapáson halad, új formában fejezi ki azt, amit közölni akar. A modern epikai irodalom ábrázoló módszere azonban korántsem éri be ezzel a szikárrá, ösztövérré redukált elbeszélői hanggal, hanem bőven él a belső monológ korlátlan lehetőségeivel, szondáit a lélek legmélyére ereszti, könyörtelenül átvilágít mindent, elemez és szembeállít, az érzések eredőit, a tettek rugóit keresi, és mindezek mellett reális társadalomszemlélettel megfesti a kort, a történések hátterét is. Ha csupán egyetlen Veres-novellát olvasok el, nem tűnik fel annyira a lélekrajz teljes hiánya; a fizikai ténykedésre csökkentett elbeszélő hanggal is megbarátkozom, de ha egyszerre olvasom a kötetbe gyűjtött novellákat — melyek legtöbbjében Veres mellőzi az alakok gondolat- és érzésvilágának rajzát, s kerül minden pszichologizálást — szembetűnővé válik a hiány, hitelét veszti a történet, mesterkéltnek tűnik a mese még akkor is, ha volt valódi élményanyaga, valósága. Veresnek is rá kell döbbennie arra, hogy az élmény egymaga nem elég, a „megtörtént“ a puszta körülírástól még nem válik művészi igazzá; nem elég a tények krónikaszerű regisztrálása, hanem az a lényeg és igazság vár kimondásra, amely az élményben, a megtörténtben rejlik, s amelyet az írónak ki kell hántania belőle. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez így van, mint a kötet első írásának azok a részei, amelyekben Veres énformában világítja meg egy előttünk ellenállóvá érő lány belső világát. (Itt csak az alkalmazott módszer helyességét hangsúlyozom, viszont képtelen vagyok elfogadni az érzés, az emberré ébredés folyamatát, ahogy azt Veres puszta tényközléssé szürkíti a novella végén.) Sajnos, kevés helyen sikerült Veresnek alakjait belülről átvilágítania és élővé tennie. Az énformában elbeszélt „Földrengés után“-ban lett volna erre bőven alkalma, de lélektani és szociológiai elemzés helyett oldalakon át itt is adatok és tények közlésére, fizikai cselekvések krónikás leírására szorítkozik, helyzetjelentést ad. íme, egy jellegzetes példa:
