Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - DISPUTA - Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához - Bábi Tibor: Itt nemzetek élnek
Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához disputa Bábi Tibor itt nemzetek élnek Mielőtt szerkesztőségünk vitára bocsátotta volna Mináč cikkét, máris állást foglalt. A rövid bevezetés idézi a szerző megállapítását: „A modern nemzetek egyenrangúsítása olyan mű, mely felszabadítja a civilizáció új, hatalmas erőit: haladó mű“, s hozzáfűzi: „Ezzel feltétlenül egyet kell értenünk.“ Ezzel valóban csak azonosulni lehet. Mi az tehát, ami vitatható, amit vitatni kell? Ügy vélem, F. Z.-nek igaza van, mikor az Üj Szó január 8-i számában „Egy induló vita margójára“ című cikkében „a leszűkítő tárgyalási módot, a történetiség csorbítását" veti szemére. Pedig épp ez a kifogásolt szubjektivitás ragadja meg az embert s kavarja fel lelke mélyéig. Mináč a nemzetről, múltjáról, a nemzeti lét értelméről gondolkodik, csupa olyan kérdésről, amelyek érintésénél a közelmúltban mindig felharsant a figyelmeztetés: „Vigyázat, magasfeszültség!“ Megértem ezeket a gondolatokat, annál is inkább, mert saját nemzeti és nemzetiségi létünket illetően szinte kísérteties analógiákat juttatnak eszembe. A nemzeti öntudat elnyomásának következménye valóban a „nemzeti nihilizmus vagy keserű Jconokság“, tetézi az eredendő bizalmatlanságot, és megtorlást provokál. Mindezt Mináč szinte személyes élményként írja meg, bár több mint száz esztendő problémáit feszegeti, köztük a szlovák nemzet és a magyarok viszonyát, a csehek és szlovákok viszonyát, s történelmi távlatból veti fel a zsidókérdést is. Csakhogy veszedelmesen ingatag álláspont ez a bevallott szubjektivizmus: „Én tudom, hogy nem fejlődtem objektív szempontúvá: ebben személyes tapasztalatom akadályoz meg, láttam az irredenta tevékenységet“. A nemzeti antagonizmussal kapcsolatban egész sor nemzedéknek keserű tapasztalata van, de még a személyes tapasztalat sem jogosítja fel a közírót arra, hogy elvesse a kellő mértéket, s ítéleteit a személyes tapasztalatokkal kívánja igazolni; egy egész kor és néoek történelmét egy nemzedék és egy nemzet szempontjából felmérni lehetetlen, s előbb- utóbb megbosszulhatja magát, mert épp azt teszi lehetetlenné, ami e tűnődések célja: közös dolgaink rendezését. Stúrnál és Stúrral kezdi a felmérést, csakhogy mint előbb mondottuk, itt sokkal többről van szó, népek és nemzetek viszonyáról, eredendő bizalmatlanságról és gyűlöletről — csaknem „mitológikus gyűlöletről“. A szlovákok magyarok iránti bizalmatlanságánál volt egy eredendőbb bizalmatlanság is: a Bécs iránti bizalmatlanság. Megnyilvánul már a törökök elleni védekezés során: Erdély különállásában, Tököly szövetségében a törökökkel, Rákóczi harcaiban. Talán a kuruc nóta fogalmazza meg a legfrappánsabban: „Ne higgy magyar a németnek!“ Am a magyarországi nemzetek és nemzetiségek súrlódása évszázadokon át alig észlelhető. A magyarok „szomszédi viszonyban és jó egyetértésben éltek a szlávokkal“, ahogy Štúr mondja. Volt ennek egy alapvető feltétele, a magyar feudalizmus teljes közömbössége az elnyomottak nemzeti hovatartozása iránt. A jobbágyban csak jobbágyot látott: ... .„valamint a szabadság, úgy a szolgaság sem volt soha fajhoz kötve. Volt osztályuralom, de nem volt faj-uralom; volt népszolgaság, de nem faj-szolgaság“. (Kossuth L.: Irataim az emigrációból, II. kötet. 142. old.) Ilyen alapon valóban kialakulhatott az arisztokrácia és a nemesség hungarus patriotizmusa, sőt: Budai Nagy Antal és Dózsa György parasztjainak harca nemzeti szempontból differenciátlan egyetértésben fordult a nemesség ellen, az utóbbiak még a törökök közeledtét sem érezték olyan veszedelemnek, mely visszatarthatta volna őket a lázadástól. A pénzgazdálkodás, a nemzeti piac kialakulása megbontotta a monarchia népeinek ana- cionális differenciátlanságát. A béketűrő hungarus patriotizmus veszedelmesen magyarrá, nemzetivé vált: „Ugyan hány szent szónoklat nem vala elvileg s parancsra intézve magyar nyelven oly hallgatókhoz, kiknek tizedrésze sem veheté be azt lelki táplálékul? ... S hány lenézésre, hány méltatlanságra adott alkalmat az, ha valaki az elmezavar ez árjától mint lelketlen törzsök nem hagyá magát egészen
