Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből

Hirtelen magam előtt láttam a mészáros árva rokonlányát, akinek a szíve közepébe fúródott a golyó, és meghalt némán, egy jaj nélkül. Azt mondták, véletlen szerencsétlenség történt, tisztogatás közben sült el a mészáros kezében a vadászfegyver. A divány sarkán ült az a lány éppen — így mesélték —, egy Marlitt-regényt olvasott, amikor a puska eldördült.

Ügy rémlett, ha kinyitni próbálnám az ajtót, és véletlenül hozzáérnék a falhoz támasztott Manlicherhez, a ravaszát sem kellene meghúznom, kirepülne belőle a halál madara, és egyetlen szárnycsapásával örökre elnémítana.

Karolina néni, a házban tartott öreg szárazdajkám lépett be akkor, hogy a seprőt és szemétlapátot kivigye, és én a nyitva hagyott ajtón kisurranhattam. De a félelem földre húzó ólma még kint az udvaron sem olvadt le rólam, egyre borzongatott a gyilkos fegyver, amely élő emberekben megállítja a szív verését, örökre elnémítja, akire ráfordítják csövét, mert én akkor azt hittem, hogy ez is elég, és a fegyver nem válogat, megöl rokont, testvért is.

Tíz esztendővel később is fel-felidéződött bennem ez a gyermekkori szorongató emlék, amikor már én is egyenruhát öltöttem. Játékos könnyedséggel sajátítottam el a katonai mesterség fortélyait, a hadosztály Esztergom- tábori iskolájában az elsők közé verekedtem magam taktikában, elméleti tárgyakban, de nyurga kamasz létemre — még nem töltöttem be a tizennyolcadik évemet — a vezénylésnél, a gyakorlatozásnál sem vallottam szégyent az öregebbek, meglettebbek között.

A fegyverrel mégis kudarc ért.

Egy fagyos decemberi reggelen éleslövészetre vonultunk ki a Tokod feletti hegyekbe. Havas volt a táj, a fagy vörösre marta az arcomat, a kezem szinte kővé dermedt, és amikor elhangzott a parancs, hogy apró szökellésekkel közelítsük meg a domb hajlatát, és zúdítsunk tüzet a láthatatlan ellenségre, az én orosz puskám csődöt mondott. Hiába rángattam kétségbeesett dühvei a závárt, nem mozdult, mintha acél és töltény összeolvadt volna, pedig előző este gondosan bezsíroztam, és töltények nélkül kifogástalanul működött. Nem és nem: a fegyver makacskodott, egyetlen lövést nem adhattam le.

A gyakorlat után, szerencsémre, a vizsgálat felületesen folyt le; balesetem okát a hadifoglyoktól zsákmányolt és kezünkre bízott puska elhasználtságára, rossz minőségére fogták, és nem az ügyetlenségemre.

Azt kell még hozzátennem, hogy amikor a barakkokba vonultunk és lerakodhattam, a a fegyver simán működött, minden rángatás

nélkül, egyetlen mozdulattal kiszedhettem tölténytárát.

Tizenhat telén történt ez velem. Néhány hónappal később egy menetszázaddal valahová Laibach mellé, a krajnai havasok közé, majd onnan a Wippach folyó völgyébe kerültem. Állásunk a Szent Mártonról elnevezett domb derekán húzódott; a völgyért és a dombokért közel egy esztendeje folyt a harc köztünk és az újabb és újabb offenzívát indító olaszok között.

Tizenhét augusztusában a tizenegyediket számoltuk, a leghevesebbet és leggyilkosabbat valamennyi közt, ám az olasznak ezúttal sem sikerült az áttörés, hiába indította meg a támadást Tolmeintól az Adriáig.

Egy napon négy rohamot vertünk vissza; a pergőtűz nem engedte, hogy halottatokat hátra vigyük. Felismerhetetlenné roncsolva aszalódtak a perzselő napsütésben, hiába csavartuk őket sátorlapba, az enyészet bűze ösz- szekeveredett a hulló akna és gránát kénköves gázaival, és őrjítően fullasztott, a mellünket megülte.

Dél felé pokoli zárótűz zúdult állásaink mögé; körülöttünk is dörgött és hörgött a föld, mintha ezer és ezer meghusángolt bő- dülő és ordító állatból állna az egész minden- ség. Csak ember bír ki ilyen szörnyűséget, nem őrül meg attól menten, hogy szeme előtt fergeteges zúgással meghasad a föld, s a beléje vágott ház nagyságú kráterből röggel, sziklával és vassal kevert tűzeső hull.

És nincs szünet, ami eszmélni, pihenni engedne, az agy elkábul, a szem elhomályosul, a dögszagú kaverna minden pillanatban beomolhat, és élőt, holtat, sebesültet maga alá temet.

Aztán jön a félve, rettegve várt perc, amikor hirtelen megszakad az ágyúzás, az ekrazit sárga felhője eltisztul, és jön a roham. Egymást követő három rajvonalban törtet felénk az olasz. A szakadékokban eldugott gépfegyverek kelepelésbe fognak felettünk, az első hullám megtörik, de nyomában jön a második.

Nem lehet az árkokban, a farkasverem épen maradt részében maradni, mert ha olasz az árkokig eljut, kézigránátokkal végez velünk.

Parancs jön ellentámadásra.

Ott bukdácsolok én is a tölcsérek, feldőlt spanyollovasok, tekerődző, összegubancolódott szögesdrótok közt, és látom, hogyan csap össze kétfelől az emberhullám. Egy bersaglieri a közelembe ér, egy pillanat még, és rám szegezett szuronya a húsomba vág. Megelőzhetném, rásüthetném a revolveremet, de revolvert szorongató jobbom a halálnak ebben a villanásnyi pillanatában béna marad, csak arra van mara