Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (I.)
így mondták tovább a bakatörténelmet is: nevetve-mosolyogva, elrévedezve. Részvétteleniil. A maguk féregsorsa köré gyámoltalan köröket rajzoltak, s a gondviselést kérték, őrizze meg életük. Magukra gondoltak ezerszer, másokra egyszer sem. A bakatörténelem útvesztőiben vörös fonálként kígyózik az érzéketlenség, az utódokat is megszégyenítő közöny. A tehetetlenség. Csaták, menetelések színhelye városok, folyók vagy mezőségek nevével szövődik eggyé. Embereket ritkán említ a bakatörténelem, s ha igen, feljebbvaló őrmester vagy ellenség volt az. Rettegett vagy lenézett, megvetett ellenség: muszka, áruló román, avagy vad szerb. Nagy emberi távolságokat őriz a bakatörténelem, azt adja tovább az emlékezet is. Kiszámíthatatlan emlékezet ez: egyszer halkan szól, máskor riadtan, olykor gyűlölködve, indulattól vakítva ordít. Féregsorsok szenvedélyeibe vert gyökeret az emberi messzeség... Hemingway, az egykori katona újrajárja háborús meneteléseinek színterét. Keresi az ismerős helyeket, emlékezik, emlékezik, és regényben vezekel. „Túl a folyón a fák között“ című regényének hőse halállal fizet a húsz évvel régebben történtek felidézéséért. Egy katonasors megdöbbentő beteljesülése ez. Hány baka ősöm képes erre? Ki tud közülük visszamenni Galíciába, Kolomea alá vagy a Don partjához? Apám mesélte Újvidékről: „Géppuskatűzzel fogadtak a szerbek, mikor bevonultunk a városba. A házak tetejéről és a tornyokból lőttek ránk. Másnap az iskola udvarán falhoz állítottak egy szerb tanítóházaspárt. A sortűz után a férfi földre bukott. Feleségének még volt annyi ereje, hogy rogyadozva fel- álljon. Szembefordult a kivégző osztaggal, és fuldokolva kiáltotta: „Még egyszer!“ A baka nézte ezt. Ellenük sem, mellettük sem szólt. Legfeljebb megdöbbent, avagy maga is halálra rémült. így ismerkedett egy másnyelvű néppel, így látta őket a puskacső előtt is halálkonokul. A történetet hazahozta. Egyszer hősiességnek, máskor értelmetlenségnek nevezve a látottakat. A baka számára ezzel befejeződött egy hadjárat. Nem tudta, nem is értette a történtek okát és lényegét. Nem is kutatta azt. Más ember ügye, az ő dolguk, gondolta és mondta. A baka csak eddig érte fel ésszel a történelmet, a látványosság és a maga féregsorsa határáig. A bakaemlékezet mesélgetéssé, szelíd históriákká szelídíti a valamikori tragédiákat. Hányan tették vele együtt ugyanezt? Történetek, cifra históriák visszhangzanak, fellobban a szó, és elhal. Ojramondják érzéketlenül, felelőtlenül, szégyentelenül. Legfeljebb sajnálkoznak. Az oktalan emberirtásból családi mendemonda lesz, öregember dicsekvő mesélgetése. Az emlékezet öröklődik. Vesztes seregek közkatonái nem járnak vissza a csaták színhelyére. Parancsba nem adja senki, kíváncsiság nem fűti őket. Szégyenérzetük nincs... Vesztes, háborút vesztett bakák emlékezetét örököltem. Emlékezetük is enyém. S ez minden. Ismételni fogom a sorsukat? Szégyelljem a bakatörténelmet? Vezekeljek? Mi ez? Nevetséges mea culpa? Avagy romantikus érzékenység? Az élet hány rétegén kell áttörnöm, hogy megszabaduljak a bakatörténelem érzéketlenségétől, hogy nemzedékek tehetetlen szégyentelensége bűntudattá alakuljon bennem? Őseim emlékeiből, idegszálaiból egy piramis nagyságú emberarcot kell összeraknom, mely én leszek, te leszel, ők lesznek, aki nem örököl bakaemlékezetet, akinek más agya nő, aki nem ismeri a szégyenkezést, ha átlép egy országhatárt, és megáll egy város kapuja előtt. Bakaemlékezet és bűntudat kísért bennem. Valaki azt kérdezte tőlem a múltkor: „Mit tesznek, ha alkalomadtán összekerülnek a más országokban élő magyarok?“ Válasz helyett csak a vállamat vonogattam. Ismerősöm konokul ismételte a kérdést: „Mit tesznek?"
