Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Gyurcsó István: Percmutatók
Gyurcsó István percmutatók (részlet) Számold a napokat, magaddal számold! Minden perc legyen egy telt kalász! Fél évszázad mérlegén csücsülve, olykor sorsommal megbékülve, boldognak mondhattam magam. Szelíddé tett egy-egy csók emléke, óvatossá a fegyver törvénye, és rám parancsolt mindig a hasam. Kenyér és kása, máig is ennyi, nem több az adott: lenni, nem lenni, csak a szépség éhsége a vagyonom. Üldögélve fél század mérlegén, nem biztat semmiféle jó remény most sem, ha magamat nem biztatom. Nem vagyok Nap bánataid csúcsán, nem olvasztom meg kínjaid havát: szíved csak kering, és megfagy a télben. Bennem már minden éghető anyag elégett oktalan lánggal, ne várd, hogy felmelegszel: új tüzet mi gyújthat? Megpróbáltam már a lehetetlent, de nem várok már, te se várj tőlem új küzdelemre hevülő naptüzet! Józansággal és fegyelmezetten, mint gépek, csinálom én is dolgom: csak a szív bírja az egyenlő ritmust! Nincs szavam, mikor hangyászt látok, hogy dUlleszti hasát, nincs már szavam, ha tigrist Iátok, hogy reszeli fogát. Nincs fegyverem a butaság éhsége ellen, nincs már fegyverem: ismeretlen ellenséggel küzdeni meddő küzdelem. Hová jutunk, mire megyünk, ha csak a szó könyörög, s e szépre óhajtó szóra ha más szó rádörög? Halványult talán minden csillag, mi bátorságra int, a szemünk, szívünk kutatva búvóhelyre tekint? Vár még ránk nyugtató liget, tarka virágú rét? Hallgat még fülünk, anyánkra emlékezve, igaz mesét? Lesz még fegyverünk védekezésre, s talán támadásra is? Meggyőzzük a győzhetetlent, hogy szavunk, a szó nem hamis? Elpusztul hangyász ellenségünk nyelve, foga? Könyörgő szavunk nem lesz nevetség tárgya, feleslegesen ostoba? Talán: ha ketrecbe nem zár a félelem, s lesz elég erőnk. Talán: ha bátorságot önt szívünkbe barátunk, szeretőnk. Minden lehetséges: meglátogathat a sohsem-volt öröm. Lesz szavunk még a szépre, jóra, s az életért szólni, hogy köszönöm. Az emberiség tejútrendszerében szétszórt csillagok vagyunk. Galaktikánk peremén egy Nap törvényéhez ragaszkodunk. Hiába taszít messze el a tér ismeretlen és ismert törvénye: ugyanaz kényszerít visszaútra is. Mennyi lehetőség sírra, halálra: és mégis élek. Mennyi alkalom, hogy szót értsünk végre, és nem beszélnek. Anyánk és apánk szívében élünk csak, de nyelvünk béna; töredék sorsunk micsoda rendszernek hagyatéka! Bizony nem véd meg sem isten, sem király, és nem óv senki, s ha kutya csahol ránk, nem áll elő az, aki leinti.
