Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Miroslav Krleža: Dal a virágos dombon (Ács Károly fordításai)
dal a virágos dombon Sokáig vándoroltam, hogy itt a virágos dombon letérdepeljek, és hagyjam, hogy a virágok beszőjék árnnyal agyam rostjait, és hallgassam, hogy harangoz a szél virágszirmok piciny harangjain. Sokáig vándoroltam, hogy végül itt a dombon letérdepeljek, s kezemmel mélyen magamba nyúljak, bordák mögé a testem mélyibe, s magamból mindent kiemeljek, s megmutassam a napvilágnak, hogy milyen szegény, szürke, nyomorult! De hát mi is él bennem? Emberek, kiket nem szeretek, s akikről úgy gondolkodom, hogy meghalniuk se kell, (ha nem lennének, nélkülük is meg tudnék élni)! Emberek, akik rólam fekete képet festenek, és gyűlölnek őrülten engem, és én őróluk fekete képet festek, és gyűlölöm őrülten őket! És végül én magam! Becsvágyaim? Nincsenek! Romantikus szenvedéseim? Nincsenek! Szenvedés sincs! Ez nem szenvedés! Hát nevetséges bűneim? Csak ez, és semmi több! Térdepelek a dombon, és hagyom, hogy a virágok beszőjék árnnyal agyam rostjait, és töprengek ezen a pokoli ürességen! Oh, virágok, porcelán szépség! A virág belsejében gigászi térség nyílik, s kong a csend, mint a katedrálisokban. Selyem, könnyű miseruhában viasz-ostyával teli szirmok áldozásra várnak a harangozó szélben. A virág vak, a virág süketnéma, örök sötétben áll, s láng-napot tapogat, felhők, állatok, tárgyak vad özönében. Oh, bár lehetnék vak és süket virág! És ne lennék báb, betegen botló, tipró, köpködő, magában vájó. A dombon térdepelek, nézem a szántóföldek fekete hullámzását: erdők hatalmas, tömör tömegét, amint kövér, zöld lusta sertések gyanánt elhevernek, s vibrál a napfény hét színes körben, és minden mozog, illatozik, ömlik, erdők és bogár-brácsák és patak-xilofon, s mint szőrmés divathölgyek, a sárga búbú barkák. Ács Károly fordításai Miroslav Krleža
