Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Miroslav Krleža: Bárhölgy éjjeli öngyilkossága
bárhölgy éjjeli öngyilkossága Elég volt, vörös lámpák, viliódzó tUkör-játék, fekete szmoking-csorda, bűnbarlang, repedt márvány! Az erezháromszázharmincharmadik vendég részeg pofáján kivirágzik a szesz. Pohár üvegén átég zöld kígyós villámcsíkja a láznak, s frakkok integetnek, táncolnak, kacarásznak, zsíros tapéták alatt a falon poloskák másznak. Az ember szavakat mond: szavakat s hosszú mondatokat, s mintha az éjnek beszélne, a mély fekete éjnek. Hullnak a szavak, és minden ködbe megy szét, a szüzesség, meg a gyermeki szőke, illatos hajfonat, meg a szív, meg a hús, minden széteső képlet, s a gyűrött rongy, a szív, fölissza az egészet. Ebben a mérges ködben, szaxofonon és dobon át, hintáznak rothadó vállon a rothadt babakoponyák, keserű borgőzös révületben egy messzi, szűzi holdsugár rezzen. Sose volt még holdfény ilyen szép! A kőlépcsőkön zöld ezüst csillan, zöld szőnyegen zöld titok illan, sose volt éj zöldebb és rezgébb. A fák csengő Üvegből: az ágak harangoznak, harmat siklik. Leánderek és szikrák. Rózsaillat sodorja a nyár titkát, a májusi ég vitorlákat lobogtat, a felhők szétvert, megfutó had. A holdfényben félig nyílt ajtó, valaki most kilépett. Libbenő ruha, könnyen sóhajtó; homokcsikorgás meztelen talpon, senki. Csak holdfény, messzeségek, zöld fényben furcsa vízió a balkon. És míg mocskos fény fröccsen a sárban, a zenében, fejfájás, rum, kreozotál, szerelem, szégyen, bűz és füst, légypiszkos lámpák fertőjében, a bárból egy éjjeli dáma belesétál a holdas éjszakába. Dobok és néger sípok, trombiták, buta vigyor, iszonyat, görcsök, méreg, leánysikoly, zúzott üveg, izzadt ingmellek, zaj és szétlocsolt bor, egy ártatlan lélek megszökött a pokolból. Miroslav Krleža
