Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Birkás Endre: Kapár ég
Birkás Endre Kopár ég Egy kisregény és kilenc novella hívja fel ebben a kötetben figyelmünket Birkás Endre prózájára. Valóban kopár ég feszül a színtér fölé. Kopár lelkek járnak kopár ég alatt. Birkás Endre ismeri alakjait, (lelkiállapotukat, és megrajzolta, hogy a kopárságot kissé indokolja, de egykedvűen teszi ezt. Nincs olyan figurája, amely hittel mozogna, nem mozog így senki, figuráinak nincsenek erkölcsi igényeik, csak éppen valami sivár biológiai állapotuk van. A sivársághoz az író a magyar félmúltat használja hatásos színtér gyanánt, többnyire a pengő-világot. Néhány írásművének a cselekménye a közelmúltban játszódik, a személyi kultusz éveiben. De ismétlem: a kor csak színtér derengő megvilágításban, az író ezzel a magatartással önmagáról vall. Az alakok valódiak, ahogyan mondani szokás, életből ellesettek, de egyúttal rendkívüliek, válogatottak, töményített lelkiségűek, ahogyan a szemlátta valóságban nem léteznek, mert abban a normális lények közt, a többségben a rendkívüli, kisikló életforma, a kisebbség csupán úszkál. Birkás Endrének van egy alapvető meghatározása, szereti ezt a megállapítást: „Rejtélyes dolgok ezek“; rejtélyes, különös, sajátos és furcsa — ezek a jelzők ismétlődnek novelláiban azokon a pontokon, ahol az írónak meg kell már indokolnia előadását. Ilyen „rejtélyes“ s mégis egyszerű történet a bevezető írásműé, amely hosszabb novella vagy kisregény, s egy pesti író öngyilkosságát mondja el, a pesti íróét, aki maga is nyegle, s nyeglék társaságában, könyvárusok és írástudók közt ostoba narancshéjon csúszik el s végez önmagával. Drámai fordulatok nélkül fut az élet, s az ember mind csak mellérendelt lény e folyamatban, az élet megesik vele, ő maga sem erkölcsi, sem fizikai erővel nem alakítja, s ha éppen fordulat áll be a mellérendeltségben, azt valami más okozza. Nem az emberből tör fel a változás igénye, az ember csak hozzásodródik és másfelé csapódik, erőáramlás viszi, nincs másként. Az írót a létezés fényvisszaverődése érdekli, ezt mondja el, azért olyan amilyen: naturalista részletekbe hajló, szexuális és fiziológiai tényeket előtérbe állító, s alakjait ilyen tényeken mint egy vékony jégtáblán végigcsúsztató módszerű író. Nagyképűség volna, ha ilyen kis novelláktól kérnénk számon a realista korrajzot. A novella csak hangulatot adhat, a korrajz nagyobb, hosszabb prózát igényel. Lehet, hogy most már prózánk megmarad a Horthy-korszak olyan hangulatának visszatükrözésénél, visszaadásánál, aminő ez a novellasorozat is: a semmire se kötelező és erkölcsi felelősség, társadalmi akarat, nemzeti létforma nélkül lézengő emberek életénél. A sehova-igyekvés hangulata ez, szomorú, kókadt életforma, amiből nem menekülés sem a halál, sem a nemi kapcsok — mert szerelemről szó sincs —, mert ez a rég bevált két menekülési kiút is: zárt folyosó. Csupa reális részlet, csupa realista szózengés, mégis dekadens, azaz csak dekadens hangulat. Tulajdonképpen alig történik valami; pesti nyeglék jelennek meg mint egy életkép alakjai, kissé felfúvódnak és elpattannak a realitásban. Nem a magyar társadalom ez, csak egy szemléleti szokás, elbeszélő magatartás képsora. A sznob csak egy alakja a társadalomnak. Persze, a kivételes alakokat is megírhatjuk, szólhatunk úgy Erdélyről, mint a Vio- rica című elbeszélés Bálintja („Tündérkert! — bökött Bálint az oldalamba, és köpött egyet...“), de az írói magatartás etikai elhivatás is, s a kifejező erő, mely Birkás Endrét jellemzi, többre, teljesebbre hivatott. A dekadencia ábrázolása még nem igazmondás, ha kritikai érzékünk százszor is azt diktálja, sújtani kell. Elfogadhatjuk az egzisztencializmus magyar novellaváltozatait, csakhogy az élet anyaga s az írói feladat több, mint egy felfogás könyörtelen szolgálata, mégha modern is a felfogás. Szalatnai Rezső
