Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Batta György: Fejes Endre: Vidáim cimborák
között én vagyok a Művész — felelte gőggel. — Freud barátja, Daumier örököse. Hóna alá szorította mappáját és szép tartással elindult a sikátorok felé.“ E néhánysoros idézet Fejes Endre legújabb könyvének egyik apró novellájából, a párizsi Etűd //-bői való. A könyv Vidám cimborák címen látott napvilágot. Kétféle izgalom vibrált bennem, mikor olvasni kezdtem1. Az első: A hazudós és a Rozsdatemető után ünnepszámba megy újból Fejes-könyvet olvasni. A második: a kötet füljegyzetéből tudtam meg: a jövőben regénnyé formálja e könyv két elbeszélését Fejes Endre. Az Etűd I és Etűd //-ről van szó, mindkettő az író párizsi élményeit tartalmazza. A hazudós olvasásakor már tudtam: Fejes Endrén kívül aligha tud valaki hitelesebben, szebben gépkocsivezetőkről, zsibárusokről, jelentéktelennek tűnő „kis“ figurákról írni. A Rozsdatemető arra döbbentett rá, hogy a hagyományos, „döntő fordulatokra“ épített regények kora a magyar irodalomban is lejárt. A Rozsdatemető hétköznapi em- berek hétköznapi gondjairól szól, bizonyítva, hogy a legtöbb ember jellemét egészen apró, néha tudatosan nem is regisztrált események alakítják, kala- pálgatják. Nincsenek olyan drámai fordulópontjai, mint a nagyregény-elődök- nek, mégis művészi és izgalmas. A Vidám cimborák azt az állítást igazolja, hogy Fejes legnagyobb írói értéke az ábrázolókészségében van. Az írás elejére biggyesztett idézet is arról tanúskodik, hogy egy embertípus néhány sorral is tökéletesen jellemezhető. A Vidám cimborák másik értéke a líraiság. A líra azonban nem külön eleme Fejes írásainak. Kielemezhető, az tény, de csak úgy, hogy ki kell olvasztani a többi elem közül, mert úgy fordul elő bennük, mint ércben a fém. Fejes szerint mindent és mindenkit körülleng az a láthatatlan füst, amely ha a művész laboratóriumában lecsapódik, írásokká alakítható. Mindenről lehet úgy írni, hogy élni, hatni kezd, gépkocsivezetőkről, zsibárusokről, egy-egy potya féldeciért különböző produkciókra képes öregekről, csak azt a láthatatlan füstöt kell felfedezni, amely őket is körüllengi. Az új Fejes-könyv egyik legszebb és legmeghatóbb novellája is ezt bizonyítja. A teherautó sofőré nap mint nap betér kedvelt szórakozóhelyére, mert ott vannak a társai, hasonló foglalkozású és sorsú emberek, akik akkor is megnyugtatják, egyensúlyba billentik, ha ugratják, heccelik őt, akik között akkor is remekül érzi magát, ha egész este alig szól egy szót, vagy ha félresikerült mondataira nevetés a válasz. A gépkocsivezető azonban megbetegszik. Társai lepődnek meg leginkább, amikor egyik fura tettét a másik után követi el, s az egész elbeszélés, amely kurta mondataival végig feszes és pergő, akkor válik mélységesen emberi, megható és tanulságos írássá, amikor bekövetkezik a tragédia. Akkor jön ki szálanként, mint sugarak a lélek mélyéből, az igazi szeretet, akkor szabadul fel a kisemberekben lapuló ösztönös és burkolt humanizmus, és akkor válik egy kocsmaszerű borozó szinte történelmi színtérré: itt élt, ide járt egy ember, akivel most borzasztó dolog történt. Ez a múlttá vált eseménysorozat, ez az embertörténelem helyezi teljesen új fénybe a gépkocsivezető alakját, és így értjük meg egy csapásra a pincérnők sóhajait, félmondatos vallomásait is. A mocorgó — a képzőművészet nyelvével élve — plasztika. Portré, tanulmányfej, de olyan plasztikus, hogy még azok az apró részletek is jól kitapinthatok és megkülönböztethetők rajta, a- melyek a valóságban elkerülték a fir gyelmünket. A mocorgó tanúsága szerint is úgy látja Fejes, hogy az ember valahol ezer álarc mögött van, és nem csekély lélekismeret és mesterségbeli rutin szükséges ahhoz, hogy kicsalogassuk az őszinte szót a nyilatkozó emberből, aki tulajdonképpen nem is nyilatkozik már, hanem vall. A Vidám cimborák Fejes harmadik könyve. Most már tudjuk, ki ez az ötven felé haladó íróember. Hogy saját sorait vonatkoztahassuk rá, az Etűd II- ből való idézetet, mellyel ezt az írást kezdtem1, át kell egy picit alakítanunk: „És mivel foglalkozik? A férfi rádobta indulatoktól lázas tekintetét, de nem látta a fiú arcán a mosolyt. — E törpe golyóbison lézengő emberek között én vagyok a MŰVÉSZ — felelte. Freud barátja, Daumier örököse.“ És mi elhisszük neki.
